Sienna Cole: A fal másik oldalán

Az idő lábatlan torzóként hevert, és a mozdulatlanságban vaskos emléktornyokká merevedtek a hangok is. A némaság igenis tapintható: hatalmas, sötét teste, durva, érdes textúrája van. Alattomos lény: először megnyugtat, magához ölel, mint az elárvult fűszálat a nap, majd betakar sűrű szövésű, puha takarójával, befurakszik a pórusaidon, a csontjaid kemény védőbástyáin át a legbensőbb lényedig, és mikor részeddé vált, lassan, észrevétlenül megfojt. Milyen kellemes a csönd ígérete, mikor az élet ezerféle kusza zaja tör rád minden pillanatban, s nem csillapodik egy percre sem. Még éjjel is hallod a morajlást, a sorsok kerekeinek kattogását-csikorgását, ahogy tovagördülnek, hangok porszemeinek millióit verve fel maguk körül. Nem, elég! Te nem akarsz hallani többé, behúzod az ablakot, bezárod az ajtót, és belesüppedsz a puha, meleg némaságba. Mintha kiszakítottál volna egy darabot az univerzumból.

[…]

Sienna Cole: Revans

Megint ott áll a táblánál. Nem emlékszik rá, hogyan volt képes megtenni azt a néhány lépést odáig. Egész testében reszket, és apró, izzadt ujjai közül folyton ki akar csúszni a kréta, mint egy fogságba ejtett, fürge kis sikló. A hatalmas zöld felületre fehérrel felfirkált számok úgy tűnnek számára, mintha valamely ismeretlen nyelv betűi volnának, hiába is igyekszik, nem tudja felfedezni az értelmüket. A gonosz krikszkrakszok gúnyosan nevetnek rá; szinte hallja megvető kacajukat, holott a tágas tanteremben síri csend honol. Félig hunyt szemhéja mögül segélykérő pillantást lövell a társai felé. Úgy gubbasztanak a padokban, mint a kipreparált galambok, még a szemük is mozdulatlan, vékony szájuk vonallá préselve. A magány ólomsúlyként nehezedik rá. Szeretné földhöz vágni a krétát, majd kirohanni az osztályteremből, végig a hosszú, csempézett folyosón, le az üresen kongó lépcsőházban a nagy tölgyfakapu felé, ami a szabadságba nyílik, de tagjai nem engedelmeskednek. Megtanulta már, hogy nem cselekedhet kedve szerint. Délután két óráig ő most fogoly: az iskola rabja.

[…]

Laura Porter: Éden és Pokol

Imádta a kertet. Az égig érő platán árnyai között játszó, pajkos napsugár megnyugtatta és elringatta. A virágillattól nehéz, parfümös szellő pedig altatószérumként repítette a nyugalom és béke képzeletbeli földjére. Ez volt az utolsó menedékhely, egy kis éden.

Idegenek nem jártak ide; nem tehette be csak úgy bármiféle halandó a lábát, hiszen akkor megtörne a varázsa. A fák is tudták, hogy csak olyanokra hajtják az ágaikat, akik megérdemlik. A bokrok sértődötten húzták bozótjuk közé csontos gyümölcseiket, amikor arra méltatlan kéz nyúlt feléjük. Ritkán történt olyan, hogy kívülálló lépett be, és olyankor egészen morcos arcot vágott az egyébként kacér és kedves növényzet.

Ő már látta, hogy a férfi érkezésére bezárkózik minden, kiélezi fuvallatait a szél, hátat fordít a nap és magára rántja felhőköntösét, mint egy sértett díva, akire rátörtek az öltözőjében. Senki nem vette észre ezeket az apró változásokat, de mégis, mindenki tudta, hogy ez a kert különleges, csak a lelkéhez tartozó kulcsot nem találták. De ő… neki nagy érzéke volt az ilyesmihez, beszélt hozzá minden, ami élő és ártatlan. Hangok nélküli nyelv volt, sokkal kifinomultabb, mint néhány körmondat egymásutánja, amit az emberek „beszélgetésnek” neveznek.

[…]

#1 Olvasói vélemény: Száz évvel utánad

Egy könyves blogot vezető bloggerpáros, Indie és Perpetua a hetekben olvasta Száz évvel utánad című regényünket, majd élményeiket és véleményüket egy tartalmas posztban össze is foglalták. A végén még egy kis interjú is készült velünk! 🙂 Ezúton is köszönjük, hogy ilyen sokat foglalkoztak a könyvvel. Részlet az értékelésből: “A múlt eseményeit szeretem a legjobban. A Read more about #1 Olvasói vélemény: Száz évvel utánad[…]

Laura Porter: Nappali álmok

A járdakockák a fülembe dugott zene ritmusára tűnnek el a talpam alatt. Nem is figyelek oda az útra, berögzült már; minden nap erre jövök. Kétszer is megjárom a munkába vezető utat, mert jót tesz a séta, még ebben a csípős időben is.
A dallamot már kívülről fújom, és közben a hozzá társított történetfoszlányt gondolom tovább a fejemben. Elmegy mellettem egy srác, aki mosolyog. Talán csak jó kedve van, talán rajtam nevet…? Lehet, hogy túlságosan belemerültem a nappali álomba, és ez meglátszott az arcomon.
Mennyi ember vesz körül, hány millió gondolat, élettörténet, érzés kering körülöttünk és milyen nagyon ügyelünk rá, hogy ezt elzárva tartsuk. Mindenki siet valahova… az arcokon unalom és a kora reggel pecsétje tükröződik. Még mindenkinek friss a parfümgőzös aurája, ami a nap végére megkopik majd, és belevegyül a testszaga. Olyan gyorsan tekerjük a mókuskereket, hogy évszázadokra elegendő áramot termelhetnénk vele. Vajon ezek az emberek boldogok? – merengek magamban. Vált a zenelejátszó. Most egy lassú dallam olvad a pesti szürkeség házai közé, mint a csempefugák közé csorgatott tisztítószer. Kicsit csillogóbb lesz tőle a város és kicsit élénkebb a levegőben vibráló, piszkos, gyenge fény.

[…]

Kedvenc olvasmányaim – Sienna

Múltkor megismerkedhettetek Laura kedvenc olvasmányaival, most az én könyvespolcom körül tehettek egy rövid utazást. Tartsatok velem! Szerintem minden ember, akinek az életében az olvasás meghatározó szerepet tölt be, a gyerekmesékkel kezdi a felfedező utat. Ezért is tartom fontosnak a gyerekeknek való esti felolvasást, hiszen ilyenkor a legfogékonyabbak, és szárnyra kap a fantáziájuk. Én is így Read more about Kedvenc olvasmányaim – Sienna[…]

Egy történet – két író II. – Hogyan születnek a karakterek?

Ahhoz, hogy lássátok, hogyan születik meg egy karakterünk, tudnotok kell, miként is működik az alkotói folyamat nálunk. Mindenek előtt le kell szögeznünk, hogy nincs jó vagy rossz metódus, ez minden írónál, művésznél változó. Vannak olyan írók, akik a spontaneitást részesítik előnyben, nem terveznek meg semmit, inkább a karakterekre bízzák magukat és hagyják, hogy arra kanyarodjon Read more about Egy történet – két író II. – Hogyan születnek a karakterek?[…]

Egy történet – két író I. – Hogyan születnek a karakterek?

Amikor mesélünk a regényünkről, szinte mindenkinek az az első kérdése: de hát hogyan lehet ketten írni? Hogyan lesz egységes a történet, a stílus, hogyan lesznek hitelesek a karakterek? Hiszen bármennyire is sok közös vonás van bennünk, azért mégis csak két különböző élettapasztalattal és háttérrel rendelkező személyiség vagyunk, az írói stílusunk és az ízlésünk is el-eltér Read more about Egy történet – két író I. – Hogyan születnek a karakterek?[…]

Valami vége, és egy új kezdete…

Nincs annál szebb érzés egy író számára, mikor először tarthatja a kezében a könyvét. Mikor a sok hónapnyi fáradságos munka beérik, mikor először kerülnek helyükre az ezerszer átolvasott és javított oldalak, mikor először simíthat végig a borítón, mit nem rég még csak tervezgetett, száz meg száz variációt kipróbálva. Egy utazás véget ért, de most kezdődik csak Read more about Valami vége, és egy új kezdete…[…]