Ciarant írni… – Sienna feljegyzései

“S ki vagyok én, kérdi. Nem vagyok regényhős, nem vagyok jó s rossz. Hasonlítani bárkihez roppant szűklátókörűségre vallana. Mi értelme volna személyemet normákhoz, mintákhoz mérni, s mások által fölállított korlátok közé szorítani? Én is csupán egy ketrecét rángató szellem volnék, ki szabadulni próbál szűkös tömlöcéből, s vadul vágtázni az élet pompás telivérjén. Bűn-e a boldogság? Bűn-e a szabadság? Ítéljen, ma chère! Megveti-e a lovast, vagy elfogadja kezét, és fölül mellé a nyeregbe, hogy együtt galoppozzanak tova a végtelenbe?” – részlet a regényből.

Ciaran Boyle a Száz évvel utánad című regényünk egyik főszereplője, a múltbéli szál központi alakja. Bár kalandjai során sokszor megbotlik és bűnbe keveredik, mégis kifejezetten pozitív, szeretni való figura ő. Ám nem volt ez mindig így!

Ciaran karaktere jóval a regény előtt született. A szórakozás kedvéért elkezdtünk egy közös történetet, és Ciaran csakhamar kiérdemelte a figyelmünket. Ebben a történetben azonban teljesen más színben tűnt fel: gonosz és dörzsölt alak volt, aki nem átall másokat kihasználni, sőt feláldozni a saját boldogulása érdekében. Mindazonáltal egy roppant érdekes és ezerféle meglepetést rejtő karakternek tűnt, így amikor összeállítottuk a Száz évvel utánad szereplőgárdáját, az ő neve is felmerült.

Belevágtunk hát a sztoriba, és a sors úgy hozta, hogy én kezdtem el dolgozni Ciarannal. Bár eredetileg úgy terveztük, hogy mind a múltbéli, mind a jelenbéli szálat felváltva írjuk, néhány fejezet után világossá vált, hogy Laurához a jelen eseményei állnak közelebb, míg én szívesebben merülök el a XIX. század dekadens, ám erőteljesen fejlődő világában, így végül a két eltérő idősíkban és helyszíneken játszódó történetet külön-külön vittük végig.

Ciaran eredetileg elképzelt karaktere néhány fejezet után teljesen átalakult, kikopott belőle minden oda nem illő tulajdonság, végül csak a múltja, a külseje és néhány jellemvonása maradt meg. De ki is ő, és mivé lett a regényben?

Szegény ír parasztfiú, aki az 1845-ös Nagy Éhínség során Franciaországba vetődik. Rengeteg szörnyűségen megy keresztül, mígnem korának egyik híres festője felkarolja, és szárnyai alá veszi. Művelt, választékos stílusú úriemberré fejlődik, valódi dandy lesz, és ez, vonzó külsejével párosulva fantasztikus lehetőségek ajtajait nyitja meg előtte. Klasszikus, romantikus lovag ő, akiről titkon minden lány álmodozik. Ki ne szeretne olyan szerelmes leveleket kapni, miket akár egy költő is írhatott volna? Főleg mai világunkban, ahol a kommunikáció szinte minden formája erősen hanyatlásnak indult. Általa egy kicsit én is XIX. századi hölgynek érezhettem magam, belepillanthattam abba a világba, amit szigorú szabályok irányítottak, és háborúk dúltak, mégis megvolt az a finomsága, gyengédsége, törékenysége, amit mi, száz-százötven évvel később már nem ismerünk.

Eleinte féltem attól a nyelvezettől, amit a leveleiben és a naplóbejegyzéseiben használ. Sosem írtam még olyan szöveget, amely megpróbálja egy másik kor szóhasználatát, fogalmazásmódját mímelni, így óriási kihívás elé állítottam magam. Természetesen a szöveg nem lehet teljesen korhű: ha olvastatok valódi, XIX. századi feljegyzéseket, úti naplókat, leveleket, mint ahogy kutatásaim során én is tettem, akkor értitek miért. Ezeket a szövegeket ma már nem tudjuk befogadni. A nyelv, a helyesírási szabályok, és úgy általánosságban a gondolkodásmód rengeteget változott, így bár kuriózumnak számít egy száz-százötven éves szöveg, mégsem élvezhető. A stílus, amit Ciaran naplóinál, leveleinél használok, éppen ezért meg sem próbál hű maradni ehhez, csak az illúziókeltés volt a célom, hogy az olvasó el tudja hinni, sőt, el tudja képzelni, hogy valóban ilyen régi irományokról van szó. Még ehhez is sok előkészületre volt szükség (legjobb forrásomnak Balzac művei bizonyultak), ám az első levél megírása után valahogy ösztönösen ráhangolódtam, és el kezdtem élvezni, tobzódni benne… Sosem tudtam pontosan, mit szeretne elmondani Ciaran a következő írásában, így nekem is okozott nagy meglepetéseket…

Nagyon megszerettem őt, hónapokig együtt lélegeztem vele, benne éltem, és ő bennem. Különleges kapcsolat ez, semmi máshoz nem hasonlítható. Nem véletlen, hogy aki valaha belekóstolt az írásba, és el kezdett foglalkozni a mélyebb tartalmaival, könnyen függővé válik tőle… 🙂 Mikor Ciarant írtam, különösen a későbbi, már Londonban játszódó fejezeteket, szinte állandóan Claude Debussy Clair de lune-jét hallgattam közben. Kicsit ő is olyan lett, mint ez a dallam… gyengéd, gyönyörű impresszionista rezdülés – kicsit melankolikus, de mindig reménnyel és vággyal teli.

Ciaran a képzeletemben

Tudom, sok olyan olvasó van, aki szereti önmagának elképzelni a könyvekben olvasott szereplőket, és kifejezetten rosszul érinti őket, ha az író felfedi a saját elképzeléseit. Főként, ha az elképzelések között óriási szakadék tátong. 🙂 Ha te is ilyen vagy, ne olvass tovább, mert most megmutatom, kiről mintáztam Ciaran külsejét. Amint megszületett, már tudtam, hogy csak is ő lehet az, és ebben szerencsére teljesen egyetértettünk Laurával. Nos, íme az én Ciaranom:

Ti hogy képzeltétek el? Hogy tetszett a karakter? Ha szívesen megosztanátok velünk, írjátok meg kommentben!

Folyt.köv.

Sienna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.