Egy történet – két író I. – Hogyan születnek a karakterek?

Amikor mesélünk a regényünkről, szinte mindenkinek az az első kérdése: de hát hogyan lehet ketten írni? Hogyan lesz egységes a történet, a stílus, hogyan lesznek hitelesek a karakterek? Hiszen bármennyire is sok közös vonás van bennünk, azért mégis csak két különböző élettapasztalattal és háttérrel rendelkező személyiség vagyunk, az írói stílusunk és az ízlésünk is el-eltér néhány ponton. Most megpróbáljuk elmesélni, hogy is működik ez.

Nem meglepő módon a közös alkotásnak alapfeltétele a nagyon szoros baráti kapcsolat. A hétköznapokban sincsenek titkaink egymás előtt, ám amikor írásról van szó, még inkább bele kell látnunk egymás fejébe. Ez a barátság, mondhatni, sorsszerűen érkezett az életünkbe. Biztosan ti is találkoztatok már olyasvalakivel, akivel kapcsolatban néhány szó után éreztétek, hogy valami láthatatlan szál összeköt benneteket, és a kezdeti ismerkedésből nagyon gyorsan, szinte észrevétlenül alakul ki valami sokkal mélyebb kötelék. Ez a mi esetünkben pontosan így történt, és néhány nappal azután, hogy megismerkedtünk, már együtt írtunk.

Izgalmas felfedező út volt: mindketten döbbenten álltunk előtte, hogy ez tényleg működik. A közös történetben a külön-külön jellegzetes és már rég kialakult stílusunk valahogy összecsiszolódott, egységessé vált. Nem hiszem, hogy ez mesterségesen megoldható; ez vagy természetesen alakul, vagy nem érdemes erőltetni. Rájöttünk, hogy meg tudunk úgy írni egy sztorit, hogy az olvasó számára ne tűnjön fel: ezt két szerző írta, azonban bele tudjuk vinni azokat a sajátosságainkat, melyek által a történet sokrétűbb, érdekesebb, színesebb lesz, mintha csak egyetlen “teremtő” lenne felelős érte.

De mégis hogyan zajlik egy ilyen alkotási folyamat?

Közösen építünk fel egy világot, annak minden kis részletét, és együtt gyúrjuk meg a karaktereket, akik majd megtöltik élettel ezeket a színhelyeket. Ezeket mind nagyon aprólékosan és pontosan ki kell dolgoznunk, hogy mindketten ugyanazt lássuk és érezzük, amikor rájuk gondolunk. Épp ezért már jóval az első betű leütése előtt rengeteget beszélgetünk, formáljuk a közös világunkat, jegyzeteket készítünk, és a részleteknek utánajárunk. Csak akkor kerül elő a tiszta lap, mikor mindez már kiforrott bennünk, és úgy érezzük, hogy a karaktereink önálló életre keltek.

A történeteink általában több szálon futnak, ezért könnyen fel tudjuk osztani, hogy melyik karakterrel melyikünk dolgozik majd. Ebben a kérdésben még sosem támadt köztünk vita, hiszen úgy érezzük, mintha a karakterek választanának ki bennünket, és ezt egyértelműen a tudtunkra is hozzák. Hogyan éljük ezt meg? Nagyon erős vonzalomként a karakter iránt. Anélkül, hogy tudatosodna, el kezdünk gondolni rájuk, álmodni velük, szépen lassan felfedik magukat előttünk, és elárulják azokat az apró részleteket, amik majd élővé teszik őket az oldalakon.

Vannak azonban közös karakterek is, akikkel mind a ketten dolgozunk. Nem véletlenül ez az izgalmasabb része a dolognak. 🙂 Itt jön a képbe a rengeteg megbeszélés, és persze a bizalom, ami nélkül mindez semmit sem érne. Hiszen meg kell tudnunk bízni a másikban, hogy úgy fogja megírni a következő fejezetet, ahogy közösen elképzeltük, nem fog olyat mondatni, vagy csináltatni a karakterrel, ami nem illik a képbe, ami idegen. Ha pedig mégis olyasmi történik, ami megzavarja a harmóniát, őszintén meg kell beszélnünk a miérteket, és a folytatást.

Aki maga is ír, pontosan tudja, hogy egy lezárt egységnek újra nekimenni, megkérdőjelezni, átgondolni és átfogalmazni, esetleg teljesen megsemmisíteni az egyik legnehezebb feladat, amivel egy író szembesülhet a munkája során. Ám ez elkerülhetetlen, a tanulási és fejlődési folyamat része, minek során egyre jobbá válunk. A tökéletességre kell törekedni, tudván, hogy az nem létezik. Mégis meg kell kísérelni minden egyes alkalommal jobbat és jobbat letenni az asztalra, mint azelőtt, és ebben nagyon jó partner a szerzőtárs, aki maga is ugyanabban a világban él, és ugyanazok a céljai.

Visszatérve a karakterekre: A Száz évvel utánad c. regényünkben könnyű dolgunk volt, hiszen a két szál térben és időben is elkülönül egymástól, a karaktereink sosem találkoznak egymással, nincsenek közös jelenetek. Így mindketten egy-egy külön világot kaptunk, amit teljesen a saját szájízünkre formálhattunk, persze közben gyakran egyeztetve, hogy a párhuzam megmaradhasson, és a végső üzenet megvalósuljon. Laura a jelenben élt, és a mai kor elvárásai szerint formálta meg a hőseit, én pedig elmerültem a XIX. század világában. De csak írás közben maradtunk magunkra, a megbeszélések során pontosan megrajzoltuk a szereplőink útját, és mindketten mindkét szálba beleszóltunk, ötletet adtunk, javaslatokat tettünk, formáltuk őket. Ezért mindketten ott vagyunk minden mondat mögött, még akkor is, ha az a mondat nem az egyikünk, vagy másikunk fejéből pattant ki.

A következő részben arról mesélünk, hogyan osztottuk fel a regény egységeit, milyen menetrend szerint dolgoztunk.

Addig is olvassátok szeretettel munkánk gyümölcsét! 🙂

S.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.