Kedvenc olvasmányaim – Laura

Mindig is érdekelt, hogy a kedvenc íróim vajon mit olvasnak? A kedvenc színészeim milyen darabokat, filmeket nézhetnek, és a kedvenc zenei előadók otthon mit hallgatnak. Ezért Siennával úgy döntöttünk, elmondjuk nektek, hogy számunkra mik voltak a favoritok!

Honnan kezdjem? Ilyenkor mindenki a számára legmeghatározóbb könyveket sorolja fel, amit mondjuk tinédzser – fiatal felnőtt kora óta olvasott. Az a helyzet, hogy az a korszak egyébként is a felfedezés és a ponyvák időszaka – ami szerintem nem szégyen, aki nem vallja be, hogy abba is belekóstolt, az vagy füllent, vagy végtelenül sznob. 🙂

Így én inkább a gyermekkorom meghatározó olvasmányait sorolnám fel, illetve felnőtt korom kedvenc könyveit.

Az elsők között természetesen meséket olvastam. Oda voltam a történetekért, azokért az értékes pillanatokért, amikor csönd lett és megelevenedtek előttem a szavakkal leírt figurák. Egy idő után azonban nem elégedtem meg az esti mesékkel… Nem értettem, miért kellett volna ezt a kedvenc tevékenységemet csak az esti órákra korlátozni. Így mikor meguntam a szüleimet nyaggatni, hogy felolvassanak nekem, rájöttem, hogy megy ez egyedül is. Azelőtt tanultam meg olvasni és írni, hogy iskolába mentem volna. (Az óvoda számomra kimaradt.)

Kedvenceim közé tartoztak Ion Creangă meséi, amelyeket Sütő András fordított magyarra. Emellett szerettem az Andersen meséket, a Grimm történeteket és örök kedvenc marad a Magyar népmesékről szóló könyvem, amelynek színes borítójára még most is élénken emlékszem. Benedek Elek Arany mesekönyve és Ezüst mesekönyve pedig olyan klasszikusok, amelyekből remélem, egy napon én is olvashatok leendő fiamnak / lányomnak.

Kevesen emelik ki ezeket az olvasmányokat, pedig nagyban hozzájárulnak fiatal és rugalmas személyiségünk formálásához. Mivel kevés könyvem volt, miután felfogtam az értéküket, nagy becsben tartottam őket és még ma is megvannak. Ezután következett a „mindenevő” korszak. Válogatás nélkül. Voltak itt romantikus ponyvák, amiket anyukámtól „kölcsönöztem” titokban, tizenévesen. Jött a Rejtő-korszak, azt felváltották – az akkor még gyűlölt – kötelező olvasmányok, amelyekre még nem voltam elég érett, épp ezért nem tudtam őket kellőképpen értékelni.

Zűrzavaros időszak volt ez, nyilván az életem alakulása is nagyban befolyásolta, hogy milyen irodalmat fogyasztok. A dac korszak vége felé pedig rátaláltam a méltatlanul mellőzött mostohagyermekre, a krimire. Első ízben Sir Arthur Conan Doyle fertőzött meg a műfajjal, majd Bram Stoker Drakulája csöpögtette tovább a sötétség édesen vonzó kátrányát az ereimbe. Őket követte Poe, majd Le Fanu, de olvastam ekkoriban Baudelaire -t is, illetve „otthonról” Ady és Csáth Géza volt az abszolút szerelem. A román irodalomból kevesebbet válogattam, de azért voltak kedvencek, például George Bacovia, akinek a Plumb (Ólom) című verse a legmaradandóbb emlékem ebből az időszakból.

Jelenleg sajnos nagyon kevés időm marad az olvasásra. Az alapvető probléma az, hogy nem szívesen olvasok el egy könyvet apró részletekben. Általában nagy falatokban fogyasztom a kiszemelt csemegét és egy-két, maximum három ülésre el is olvasom. Ehhez persze az is kell, hogy a könyv valóban lebilincselő legyen, de emellett sokat számít az idő is, ami kevésszer adott. A “civil” munkám, az írás és a háztartás mellett az olvasás manapság szinte már luxus, amit ritkán engedhetek meg magamnak.

Terveim azonban már vannak! Jelenleg két félbehagyott könyv várja a sorát, az egyik Ken Follett Katedrálisa, a másik pedig David Mitchell Felhőatlasza. Ezt követi majd Dennis Lehane Viharszigete.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.