Laura Porter: Éden és Pokol

Imádta a kertet. Az égig érő platán árnyai között játszó, pajkos napsugár megnyugtatta és elringatta. A virágillattól nehéz, parfümös szellő pedig altatószérumként repítette a nyugalom és béke képzeletbeli földjére. Ez volt az utolsó menedékhely, egy kis éden.

Idegenek nem jártak ide; nem tehette be csak úgy bármiféle halandó a lábát, hiszen akkor megtörne a varázsa. A fák is tudták, hogy csak olyanokra hajtják az ágaikat, akik megérdemlik. A bokrok sértődötten húzták bozótjuk közé csontos gyümölcseiket, amikor arra méltatlan kéz nyúlt feléjük. Ritkán történt olyan, hogy kívülálló lépett be, és olyankor egészen morcos arcot vágott az egyébként kacér és kedves növényzet.

Ő már látta, hogy a férfi érkezésére bezárkózik minden, kiélezi fuvallatait a szél, hátat fordít a nap és magára rántja felhőköntösét, mint egy sértett díva, akire rátörtek az öltözőjében. Senki nem vette észre ezeket az apró változásokat, de mégis, mindenki tudta, hogy ez a kert különleges, csak a lelkéhez tartozó kulcsot nem találták. De ő… neki nagy érzéke volt az ilyesmihez, beszélt hozzá minden, ami élő és ártatlan. Hangok nélküli nyelv volt, sokkal kifinomultabb, mint néhány körmondat egymásutánja, amit az emberek „beszélgetésnek” neveznek.

A férfi olyan lassan közeledett, mintha egy veszélyes fenevadat készülne becserkészni vadászpuskájával: félelem ült a szeme mélyén, de űzték az ösztönök. A platán, ami alatt ő ült, hirtelen eleresztette rozsdás színekben pompázó leveleit, azok pedig örvénylő tölcsért formáltak a férfi körül; szép lassan körbeölelték, egyre kisebb és kisebb gyűrűket fonva köré. Amikor ráemelte a tekintetét a zavarodottan közeledő férfira, a levelek alól kiszökött hirtelen a fuvallat és élettelenül hulltak alá, mintha parancsszóra engedelmeskednének: engedjétek hozzám.

– Szia, gyönyörűségem! Rég beszélgettünk… van kedved…? – A férfi úgy viselkedett, mint egy elsőbálozó; esetlen volt és nem tudta, hogyan kell megszólítani a fák, a Nap és a szél királynőjét.

Ő csak szótlanul ült gyékényből font hintaszékében, okos tekintetében ott pihent a válasz, de a férfi nem érthette ezt a finom nyelvezetet. Csendnek hitte a szél szavát és szótlanságnak azt az áradatot, amivel a nő üdvözölte. Ha értette volna… akkor azt is tudná, mi az oka annak, hogy ezen a titkos nyelven beszélgetnek.

– Képzeld el, találkoztam valakivel, akinek talán te is örülnél… – még mindig bizonytalan és tartózkodó volt, nem merészkedett be a királynő terébe, csak néhány lépésnyire helyezett el egy kerti széket, és abban foglalt helyet.

A nő szótlanul bólintott, épp csak megmozdult a feje kissé, mintha egy szobor kelne életre. A szél óvatosan a hintaszék alá nyúlt és ringatni kezdte lágyan. Együtt élt, lélegzett, haldoklott és született ujjá a kert és a benne ülő királynője; mint egy végtelen körökben keringő szimbiózis.

– Azt mondta, szívesen meglátogatna téged, persze csak ha megengeded. Nagyon megörült neki, mikor megtudta, hogy… amikor elmeséltem neki, hogy a kertben ülsz és én is eljöhetek hozzád néha. – Gyanús volt ez a tudatlanság. Mintha a férfi teljesen elfelejtette volna, hogy kivel ül szemben. A szavai túl óvatosak voltak… vérlázítóan óvatosak.

– Talán legközelebb eljöhetne velem ő is. Mit szólnál hozzá? Lizzyről van szó. Csak bólints, ha megengeded.

A királynőt most mozdulatlan szoborként ringatta a szék. Arca a fölöttük elvonuló felhők árnyékába burkolózott, de a szeme élesebben világított, mint a tűhegynyi napsugár, ami kitör a piszkos felhők közül.

– Rendben, nem erőltetek semmit! Minden úgy lesz, ahogy szeretnéd! – A férfi közelebb húzta a széket és időbe fagyó lassúsággal nyújtotta a kezét a nő felé. Még a mozdulatát is átitatta a bizonytalanság és a rettegés. „Ó, hogy merek én halandó a királynő felé kapni…?” – gondolhatta magában. Az úrnő azonban nem kegyelmezett. Úgy döntött nem alacsonyodik le égi mivoltából odáig, hogy emberi szóval illesse ezt az ostoba embert, aki fél tőle. Pedig… sok mindent szeretett volna mondani neki.

Akárhányszor meglátta „idegen” látogatóját, a szíve dobbanására nyíltak meg a rügyek, pirosodtak ki a gyümölcsök és hulltak alá az aggastyán levelek, vagy egyszerűen csak megindult az első hópehely. Az maga a csoda… A férfi maga volt a csoda. A tudatlan, édes, egyszerű csoda, aki egykor beragyogta a mostanra komor királynő perceit.

Mennyi mindent szeretett volna mondani neki…

*

Jeremy gombóccal a torkában készülődött. Felvette az apró kockás, kék ingét – amelyiket mindig szerette rajta. Megborotválkozott és magára fújta azt a beporosodott üvegű parfümöt, amit egy régen elfeledett karácsonyra kapott tőle. Minden mozdulatban fájdalom és megbánás bujkált, minden perccel egyre nagyobb lett a torkában a gombóc, míg végül már két szorító kezet érzett a nyaka körül. Nagyot nyelt, felkapta a kulcsait meg az átmeneti kabátját és bezárta maga mögött az ajtót.

Az elektromos autó némán falta az aszfaltot; olyan csendesen, hogy hallani lehetett a szélvédőre hullott levelek és apró ágak karcolásait, ahogy az ellenszél végigtáncoltatta őket az üvegen, majd megpördítve elsodorta őket a messzeségbe. A férfi nem bírta elviselni az ilyenkor felszínre törő emlékeit és gondolatait, úgyhogy inkább bekapcsolta a zenét. Még fél óra.

– Mondjon valami bíztatót doktor úr. Már több mint egy év telt el, nem bírom ezt tovább. Ezt a bizonytalanságot…

– Nem tudok mit mondani… Higgye el, hogy nem biztonságos hazavinni. A dühkitörések még mindig veszélyt jelentenek a családtagokra és saját magára is. Nem engedhetem ki jó szívvel…

– Én ismerem, tudom, hogy engem soha nem bántana… Majd én szép lassan…

– Uram, nem akarok tiszteletlen lenni, de maga nem orvos. Ez a nő veszélyes. Ha nem figyel rá, és emberek közé kerül, annak szörnyű vége lehet! Értse meg, hogy itt már nem csak kettejükről van szó!

– Akkor csináljon valamit! Adjon neki gyógyszert, kezelést, de ez nem állapot! Vissza akarom kapni a feleségem, nem érti!?

Jeremy kinézett a hosszú, orvosságszagú folyosó ablakán. Odakint már csípős volt az őszi szél, de a nőt alig lehetett berángatni a kertből. Ez volt az egyetlen hely, ahol nyugodt volt. Itt megszállta valami földöntúli melankólia. Egy ósdi hintaszékben ült pokrócokba bugyolálva. A tekintete üveges volt és élettelen, mintha nem is önmaga lenne, csak egy váz, amiből elillant minden értelem és lélek.

Megint nagyot kellett nyelnie, hogy visszatartsa a torkában feszülő, keserű gombócot. Egy éve. Egy éve, hogy elvesztette a számára legfontosabb embert. Egyik pillanatról a másikra kicsúszott a kezei közül; a szeme láttára hullott darabjaira minden együtt töltött pillanat. Vajon ott van még? Sokat tűnődött ezen üres éjszakákon át. Ott van-e még belül minden, ami egykor ő volt, vagy már az is elvegyült ebben az őrült, emésztő örvényben? És mindez miért…

Nagyot sóhajtott és kilépett a kertbe. Puritán környezet volt, néhány csenevész bokor meresztette kopaszra fagyott ágacskáit, elszórva a kikopott füvű területen. Egy nagy platánfa állt a kert közepén, körülötte néhány pad lepattogzott festékkel. A hagymás virágok már rég elfagytak, csak gumójuk és egy száraz, föld feletti csonk jelezte, hogy „még élünk, még itt vagyunk… de most téli álmot alszunk, kérlek, várd meg a tavaszt! Akkor újra szépek és illatosak leszünk”.

Óvatosan közelített, nehogy felzaklassa. A legkisebb izgalom is megárthat neki és akkor ismét jönnek a szíjjak és a nyugtató. Annyi ilyet átélhetett már… A bűntudat és a fájdalom lyukat mardosott a férfi szívébe és szemébe állandó szomorúság költözött, ami egy év alatt tízet öregített arcán.

– Szia, gyönyörűségem! Rég beszélgettünk… van kedved…?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.