Miért menekült el Ciaran Írországból? – Sienna feljegyzései

Azok, akik olvasták a regényt, és eljutottak Ciaran naplóbejegyzéseiig, magyarázatot kaptak arra is, hogyan került egy fiatal ír fiú az európai kulturális élet fellegvárába és pezsgő fővárosába, Párizsba. De mi történt a valóságban? Tényleg volt az ír történelemnek egy olyan sötét foltja, mely az egész nép sorsát meghatározta, és milliók kivándorlását idézte elő?

Igen. A valóságban is megtörtént a tragédia: az 1840-50-es években több országot is éhínség sújtott, ám Írországban ez a sorscsapás iszonyatos méreteket öltött. Az ország 1800-ban került Nagy-Britannia uralma alá, és ezzel létrejött a ma ismert Egyesült Királyság. Írország azonban nem sokban élvezhette ennek előnyeit, földjeit többnyire kizsákmányolták, lakót szinte rabszolgasorban tartották. Az angol tulajdonban lévő földbirtokok bérléséért az ír parasztok irreálisan magas díjakat fizettek, ugyanakkor olyan kevés bért kaptak, hogy legtöbbjüknek alapvető élelmiszerekre sem futotta.

Emlékmű Dublinban

Ekkoriban kezdtek el tömegesen burgonyát termeszteni, mely olcsó, kevés gondozást igénylő, ugyanakkor magas tápanyagtartalmú élelmiszernek bizonyult. Az 1800-as évek közepére a művelhető földek csaknem egyharmadán krumplit termesztettek, és a termésből éltek nem csak az emberek, de jószágaik is. Sokaknak más élelem nem is igen került az asztalára. Bár a burgonya igénytelen növény, megél a legrosszabb termőtalajon is, korábban is többször előfordult, hogy rossz, vagy kevés termést hozott az év, és ilyenkor a népesség, mely szinte teljes egészében ettől növénytől függött, borzalmas körülmények közé kényszerült.

1845-ben minden eddiginél súlyosabb csapás érte az ír népet. A burgonyatermést egy gomba által előidézett, phytophtora infestans nevű betegség támadta meg, ami a levegőben terjedve észveszejtő gyorsasággal fertőzte egyik ültetvényt a másik után. A fertőzött burgonya már a földben menthetetlenül szétrothadt. A néhány megmaradt gumó pedig nem bizonyult elegendőnek a következő évi termés biztosításához, ráadásul a burgonyavészként aposztrofált betegség a nehezen összekuporgatott, 1846-os termést is elpusztította. A földművesek szó szerint krumpli nélkül maradtak: se munkájuk, se ennivalójuk nem volt már. A földesurak azonban továbbra is követelték a bérleti díjakat, és a nagy tartozással rendelkező bérlőket egyszerűen elzavarták a földekről – ezrek váltak egyik napról a másikra hontalanná.

Nemzeti emlékmű a Croagh Patrick hegy lábánál

A kormány szükségmunkát adott az éhezőknek: legtöbbjüket útépítési munkákra fogadták fel, vagy szegényházakban foglalkoztatták. 1846-ban azonban olyan hideg tél köszöntött be az országban, hogy a kültéri munkákat be kellett szüntetni. Tömegek indultak el a városok felé a kedvezőbb körülmények reményében, ám élelem, pénz és fedél nélkül nem sok esélyük volt a boldogulásra. Világossá vált, hogy az ország elhagyása az egyetlen lehetséges menekülési útvonal.

Kényszermunkások Galwayben

Ezzel kezdetét vette a nagy kivándorlási hullám, mely egészen a XIX. század végéig elhúzódott. Az eredetileg nagyjából nyolcmilliós népességből másfél millióan éhen haltak, és újabb egymillió ember emigrált. A menekültek főként Anglia, illetve az Egyesült Államok és Kanada felé vették útjukat, és csak hogy éreztessem, milyen tömeges jelenségről van szó: az 1850-es évekre New York lakosságának csaknem egyharmada ír emigránsokból állt.

Illusztráció: hátramaradott ír család int búcsút az éhínség elől menekülőknek

Az utat szörnyű, embertelen körülmények között tették meg: százasával zsúfolódtak össze az amerikai kontinens felé tartó hajókon, és a legyengült, éhes, elcsigázott emberek közül sokan nem élték túl a több hétig tartó tengeri viszontagságokat.

A regényben említett hajótörés szintén megtörtént a valóságban: az Exmouth elnevezésű, kétszáznegyven menekültet szállító hajó 1847. április 28-án indult Londonderryből Québec felé, ám nem sokkal később, egy erős vihar következtében zátonyra futott Islay sziget északnyugati partjainál. A történelmi feljegyzések szerint csak három férfinek sikerült élve elérnie a szárazföldet… a regényben velük tartott egy tizenhárom éves fiú is. 🙂

Az Exmouth tragédia emlékműve Islay szigeten, a Sanaigmore öbölben

Mi történt az ír néppel ezek után?

1850-ben javulni kezdett a helyzet. A járványt sikeresen megfékezték, és újra nekiláttak a krumplitermesztésnek. A kormány törölte az éhínség miatt összegyűlt adósságokat, és az élet szépen lassan ismét virágzásnak indult a földeken. Ám még ma is, szerte Írországban leomlott kőfalak, romházak és emlékművek hívják fel figyelmünket a történelem eme sötét időszakára, mely a teljes ír népesség egynegyedének pusztulását hozta. Hogyan történhetett ez meg? Nem tudjuk. Egyesek szerint szándékos népirtás történt, mások csak a szerencsétlen véletlenek láncolatát okolják. Akárhogy is volt, érdemes egy pillanatra megállnunk, elgondolkoznunk rajta, és főt hajtani az elhunytak és a túlélők előtt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.