Laura Porter: Nappali álmok

A járdakockák a fülembe dugott zene ritmusára tűnnek el a talpam alatt. Nem is figyelek oda az útra, berögzült már; minden nap erre jövök. Kétszer is megjárom a munkába vezető utat, mert jót tesz a séta, még ebben a csípős időben is.
A dallamot már kívülről fújom, és közben a hozzá társított történetfoszlányt gondolom tovább a fejemben. Elmegy mellettem egy srác, aki mosolyog. Talán csak jó kedve van, talán rajtam nevet…? Lehet, hogy túlságosan belemerültem a nappali álomba, és ez meglátszott az arcomon.
Mennyi ember vesz körül, hány millió gondolat, élettörténet, érzés kering körülöttünk és milyen nagyon ügyelünk rá, hogy ezt elzárva tartsuk. Mindenki siet valahova… az arcokon unalom és a kora reggel pecsétje tükröződik. Még mindenkinek friss a parfümgőzös aurája, ami a nap végére megkopik majd, és belevegyül a testszaga. Olyan gyorsan tekerjük a mókuskereket, hogy évszázadokra elegendő áramot termelhetnénk vele. Vajon ezek az emberek boldogok? – merengek magamban. Vált a zenelejátszó. Most egy lassú dallam olvad a pesti szürkeség házai közé, mint a csempefugák közé csorgatott tisztítószer. Kicsit csillogóbb lesz tőle a város és kicsit élénkebb a levegőben vibráló, piszkos, gyenge fény.

I guess that’s love
I can’t pretend,
I can’t pretend… oh-ohh-ooh

Egy szívdobbanásnyit megáll a levegő, pördül egyet a világ hirtelen, majd belassul. Már nem a sárgás járdakockákon lépkedek, hanem puha avaron. Körülöttem fák és bokrok, színes őszi táj és a távolban egy faház. Be tudok lesni az ablakán, és láthatatlanul figyelhetem, ahogyan az arctalan figurák állnak egymással szemben. Lassan beszíneződik a bőrük, olyan festéket csöpögtetek rájuk, amilyet én akarok; ha úgy van kedvem, el is törölhetem őket. Az egyikből egy negyvenes férfi lesz, néhány szál ősz hajszál a halántékára… A másikból egy harmincas nő, kemény vonásokkal, összeszorított ajkakkal. Amint kinyílik a szája és megszólal, vér fut az arcába, megjelennek a vonásai, élet költözik a mellkasába, megmozdul a keze, szolid lakkozás borítja be a körmeit, megjelenik ujján a gyémánt gyűrű, és elcsattan egy pofon.
Újabb dallam következik. Egy régi popsláger lassított átdolgozása. Erre a zenére csak egyet léphetek…

babu

A férfi fellélegzik – életében először. Megszületik a szemem láttára, vörös folt rajzolódik ki az arcán, és ettől robbanásszerűen alakul át az üres bábu. Duzzadnak az izmok a mellkasán, ahogy az első, fájdalmas lélegzetvételével küzd, de nem döbben rá, hogy miért érzi ezt, azt hiszi, hogy a nő pofonja zaklatta fel, pedig én keltettem életre, és ez az állapot az, amely megríkatja az embercsecsemőt is. Ez az, ami bénító félelemmel késztet ordításra azokban az első, keserves másodpercekben. Közelebb lépnek egymáshoz, és tanácstalanul állnak. Mintha arra várnának, hogy valaki megsúgja nekik, mit kell tenniük.

Jelentéktelen dal, semmi kirobbanó taktus, nem illik ide. Zenét váltok.
Megpendül a gitár, és lassú dallamba kezd. Fájdalmasan nyikordulnak meg a húrok az akkordok alatt, majd megszólal a selymes férfihang.

…but you don’t really care for music, do you?
Hallelujah, hallelujah….

Természetesen a férfi és a nő egymásba kapaszkodnak, és könnyekig csókolják egymást. Nem tudják miért, nem tudom én sem, és még Te sem tudhatod. Valaminek történnie kellett közöttük, valamiért fájdalmas a nő számára, ahogy a sűrű, fekete tincsek közé szúrja ujjait, ahogy régen is… de most mégis más. Minden pillantás opálosra festi előttük a másik képét, de nem engedik el egymást. Mintha most találnának vissza egy kegyetlen, lelket tépő haláltúráról, és az átélt fájdalom nem hagyja, hogy élvezzék a pillanatot.

Megragadom az irodaház vaskos üvegajtajának hideg, fém karját és magam felé rántom. Köszönök a recepciósnak, és elindulok felfelé a lépcsőn – nem járok már lifttel, így több időm marad. Még egy kicsit… még néhány percig kihúzom. Ott vagyok az erdei ház ablaka előtt, látom, ahogy összeolvadnak, összegabalyodnak… lassan elmosódnak a vonások, kifolynak a színek az alájuk termett ágy fehér lepedőjére, és lassan már csak egy homályos massza az egész kép.
A kolléganő széles mosollyal nyit ajtót. Majdnem mindenki bent van már; elfoglalom a helyem, kipakolom a tízóraim, leülök a gépem elé: megkezdődik a nap.

L.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.