Sienna Cole: A fal másik oldalán

Az idő lábatlan torzóként hevert, és a mozdulatlanságban vaskos emléktornyokká merevedtek a hangok is. A némaság igenis tapintható: hatalmas, sötét teste, durva, érdes textúrája van. Alattomos lény: először megnyugtat, magához ölel, mint az elárvult fűszálat a nap, majd betakar sűrű szövésű, puha takarójával, befurakszik a pórusaidon, a csontjaid kemény védőbástyáin át a legbensőbb lényedig, és mikor részeddé vált, lassan, észrevétlenül megfojt. Milyen kellemes a csönd ígérete, mikor az élet ezerféle kusza zaja tör rád minden pillanatban, s nem csillapodik egy percre sem. Még éjjel is hallod a morajlást, a sorsok kerekeinek kattogását-csikorgását, ahogy tovagördülnek, hangok porszemeinek millióit verve fel maguk körül. Nem, elég! Te nem akarsz hallani többé, behúzod az ablakot, bezárod az ajtót, és belesüppedsz a puha, meleg némaságba. Mintha kiszakítottál volna egy darabot az univerzumból.

Annabel Simmons így létezett negyven négyzetméteres valóságában. Saját törvényeket emelt, és azok mentén haladt egy meghatározhatatlan keringési pályán. Ha bárki bepillantott volna Annabel univerzumába, azt látta volna, hogy az idő megállt. Súlyos évtizedek áporodott szaga telepedett a lakásra, az ősrégi bútorok, a függönyök és az a néhány haldokló berendezési tárgy egy rég letűnt korszakot idézett.  A változás elapadt, mint egy kiszáradt folyó; nem sodort többé friss hullámokat felé. Az egyetlen vendég maga a múlt. Ott gubbasztott a szűkös nappaliban, elterpeszkedett a díványon, és horkolt, mint egy jóllakott öregúr.

Ebben a halott világban, mintha csak a létezés ekhója neszezett volna. Minden reggel ugyanabban az időpontban a nő kinyitotta a szemét, és beengedte az első, halovány fénypászmákat. Az ébredés utáni öntudatlan másodpercekben a remény édes szirénénekét vélte hallani, de mire elkaphatta volna a dallam permetszerű fonalát, az elenyészett a semmiben. Felkelt, magára öltötte otthonkáját, főzött egy kávét, megette a reggelijét, robotszerű mozdulatokkal tett-vett a lakásban, és már el is jött az ebéd ideje. A nap egy ideig könyörgött neki, majd megunta, és hanyatt bukfencezett a horizonton. A hold kedvesebb volt hozzá: becézgette, álomport fújt a szemébe, majd elringatta nyugovóra térő lelkét.

Egy hónapban csak négyszer hagyta el a lakást. Minden héten hétfőn, mikor lemerészkedett a bérház ötödik emeletéről, lifttel a földszintre ment, majd elgyalogolt a kétszáz méterre lévő szupermarketig, hogy bevásároljon a következő hétre. És a negyedik hétfőn egy picit tovább merészkedett: a postára, hogy feladja a csekkjeit. Útközben, ha találkozott valakivel, nem szólt, csak biccentett. A szomszédok megszokták már, hogy nem beszél, de nem is igyekeztek megtörni hallgatását. Árnyként suhantak el mellette, és ő is csak egy árny volt – egy a többmilliárdból, ami a lét horizontjára vetül. Hány millió társtalan lélek bújhat el köztünk a városok sötét rejtekhelyein, nap mint nap élve láthatatlan, hallhatatlan és nyomtalan életüket? Ők a hátramaradottak; komor fejfái egy véget ért történetnek, melynek pernyéit már szétfújta a szél.

Annabel Simmons tehát gyűlölte a hangokat. Jobbára süketté tette magát: bezárta a füle kapuját, melyről visszapattant minden nemkívánatos zaj, ami a magányára tört. De egy valamit mégis beengedett. Egyetlen dallamfoszlányt. Egy réges-régi, márványból és fából faragott zenedoboz énekét, amely Gabriel Fauré esz moll noktürnjét csilingelte, és a szomorkás melódiára egy arctalan balerina rótta végeláthatatlan piruettjeit, míg az elhaló dal végén kővé nem dermedt. A nő rezzenéstelen arccal figyelte a balerina táncát, majd lezárta a doboz tetejét, és elfordult az újabb naptól. Így ment ez időtlen idők óta, egészen addig az éjszakáig.

 

Szokatlan zörej törte meg esti szertartását. A fal túloldaláról, a szomszédos lakásból szűrődött át. Lélegzetvételnek tűnt; halk sóhajnak. A nő meglepődött, és ez egy pillanatra éberré tette. Bosszankodott, mert úgy tudta, hogy nem lakik ott senki, és most mégis, a lélegzetvétel olyan valóságosnak és intenzívnek hatott, mintha az orkánt engedte volna be az ablakán. Ki az? – gondolta, de a gondolatait nem formálta szavakká, hagyta, hogy elsorvadjanak, mielőtt elérnék a hangszálait. Figyelte a motozást, majd elnyomta az álom.

Másnap már nem emlékezett a furcsa éji kalandra, ezért az újdonság erejével hatott rá a neszezés. Mély sóhaj, elfojtott köhintés – egy ember zaja. Papírból volnának a falak? Csak egy gondolatnyi anyag választja el egy idegentől, aki befészkelte magát békés csöndjébe, és most mindent elkövet, hogy feldúlja azt? Sírni támadt kedve. A bizonyosság, hogy nincs egyedül, éles pengeként hatolt át a bőrén, és az elevenjébe döfött. A változás mindig fájdalmas, egy atomjaiig fagyott világban pedig egyenesen halálos.

A következő éjszakán már a lépéseket is hallotta. Sírt, ordított a parketta az idegen talpa alatt, kínlódva nyikordult az ágy, mintha minden egyes rugó egyenként kiáltott volna fel a súly alatt. A nő a fejére szorította a párnáját, de még így is hallotta. A szoba már nem a szomszédban volt, hanem a fejébe költözött, ott születtek és szaporodtak szédületes gyorsasággal a hangok. A düh szinte lemarta csontjairól a húst. Nem bírta tovább tétlenül tűrni a birtokháborítást. Átkopogott a falon. Egy pillanatra kimerevedett az idő, majd egy nagy erejű robbanás impulzusával indult be újra. Megérkezett a válasz: két halk koppanás. Annabel az orráig húzta a takarót, és megszeppenve figyelt. Nem, azt semmiképp sem akarta, hogy ez a valaki válaszoljon neki, és most mégis úgy lebegett a két koppintás a levegőben, mint két hatalmas, nagy hasú kérdőjel. Csönd. Majdnem-megnyugvás. Már-már megmenekült, de a fal még nem engedte el. A fal ismét szólt hozzá, lassú, kérdő koppanással, és valahonnan a tudata legmélyéről felsejlett a tanítás, hogy ha kérdeznek, akkor válaszolnod illik. Felelt is, de csak egy erőtlent és búcsúzót, remélve, hogy ez a másik oldalon is azt jelenti: „Jó éjt!”

 

A sok ezredik Fauré-hangú éjszaka is eljött hozzá. A balerina egy utolsó, lassú piruettel elköszönt, a zenedoboz lezárult, és Annabel ismét a lúdtollból szőtt felhők közt lebegett a sötétben. Valami motoszkált benne – nem emlékezett az érzés nevére, csak azt tudta, hogy bármennyire is szeretné lehunyni a pilláit, azok az ég felé merednek. Várt. Várta a sóhajt a túloldalról. Gyűlölte és szerette egyszerre. Meg akarta érinteni, az ujjai köré fonni a sóhaj nyirkos felhőjét. De ezúttal nem a tüdőből kiáramló levegő szélfúvása hatolt át hozzá, hanem az ujjcsontok puha, erőtlen koppanása a falon. Önkéntelenül lendült a keze, hogy válaszolhasson. Egy koppintás itt, kettő ott, és egy nagyon különleges görbület a nő száján, amit az arcizmai már rég elfeledtek – mosoly.

– Jó estét! – a hang olyan kihívón tekergőzött át hozzá, mint a kígyótestbe bújt Lucifer. Annabel megrémült; ezt nem akarta. Beszélni nem. Nem is tudta, hogy képes-e még rá, hogy egyáltalán emlékszik-e még a szavakra, hogy a hangszálai nem pattannak-e el, mint egy öreg gitár húrjai. Elfordult, magára rántotta a paplant. Ez őrület! Legjobb, ha még idejében véget vetünk neki! De az idegen nem adta fel. – Ott van még? – És az idegennek lágyan zengő, mély hangja volt, mint egy baritonkürtnek; egy párhuzamos dimenziót idézett fel bálteremmel, szmokinggal és estélyivel, hegedűszóval és bécsi keringővel.

– Igen… – mozdultak a sötétben az ajkak, és az öreg húrok rekedten pendültek meg a feltörő szó fuvallatától. Disszonáns, halálra ítélt akkord volt. Düh kísérte, mint fekete lovassereg. – Hagyjon békén! Ne zavarjon!

 

De a hívatlan vendég nem tágított többé. Ott volt minden éjjel, és a hangok, azok a szörnyűséges hangok óriás palástként lengtek utána, bármerre járt. Már nem csak a lépések nesze költözött be Annabelhez, de a minden nap pontosan leadott, szívdobbanásnyi jel is. Megpróbálta kizárni a tudatából, nem törődni vele, de ott volt, mint a szálka a bőr alatt – idegenül és zavarón. Napokig nem felelt, de aztán végül mégis visszakoppantott egyet.

– Hogy hívják? – kérdezte a baritonkürt.
– Annabel… – adta meg magát a nő. – És magát?
– Maurice.
Egy pillanatra kihagyott a szíve.
– Maurice… mint… – De nem folytatta, elengedte a gondolatot. – Mikor költözött ide?
– Csak néhány hete… Kiküldetésen vagyok, nem maradok sokáig.

Ez a kijelentés furcsa mód rosszul esett a nőnek, de csak hallgatott, sötét szemét a falra meresztette, mintha átláthatna rajta titokzatos beszédpartneréhez. Vajon milyen messze lehet? Az ő ágya is a fal mellett áll. Talán csak fél méter, vagy még annyi sem… Ha nem húzódna köztük ez a rideg téglaemelvény, még meg is ölelhetnék egymást, mint a szeretők. Annabel megborzongott; már nem emlékezett rá, milyen érzés ilyen közel lenni egy másik meleg, lüktető, lélegző testhez.

– Miért hallgatja minden este a zenedobozt? – kérdezte a férfi.
– Ó… nem tudom… a boldog napokra emlékeztet…
– Már nem boldog?
– Nem… én csak… tudja… létezem.
– Létezem. – Az utolsó szót egyszerre mondták ki, mintha egy misztikus zenemű utolsó akkordja volna. – Sosem értettem, miért ragaszkodnak az emberek annyira egy kiürült élethez – pusztán a létezés kedvéért. Pedig az elmúlásban sokszor több elevenség van.
– Az elmúlás! – szusszant fel a nő. – Annyiszor hívtam már, de nem jött!
– Talán nem hívta elég határozottan… – Maurice elhallgatott, majd kisvártatva újra megszólalt. – Tudja, mit? Miért nem hallgatjuk meg együtt a zenedobozát?
– Nem – felelte riadtan a nő. – Egy nap csak egyszer… Nem kívánhatok ilyen luxust!
– Bolondság! – Szinte maga előtt látta, ahogy a férfi legyint a túloldalon. – Gondoljon arra, hogy én is szeretnék a boldog napokra emlékezni… Csak nem tagadja meg tőlem az öröm egy darabkáját?! Kérem!

És a balerina pörgött, kecses karját szélesen kinyújtotta, porcelán szoknyácskáján a soha ki nem simuló gyűrődések furcsa árnyjátékot vetettek a falra. A csengettyűk aznap éjjel egy új, mindeddig ismeretlen hangszínnel szólaltak meg, ahogy a bánatos Fauré-noktürn első néhány ütemét ismételgették. Miért csillog így a balerina ruhája? Miért ázik opálos fényben a dallam? Nehéz esőcsepp hullt alá a pillák erdejéről, a távoli tengerek sós ízét mázolva szét a krétafehér arcbőrön. Annabel arra eszmélt, hogy – könnyezik.

– Viszlát, Maurice! – lehelte, mikor elhalt a muzsika, de tudta, hogy a búcsú csak rövid időre szól.

 

Keddenként soha nem mozdult ki. A hétfő az egyetlen nap, mikor könnyebbnek érezte az utat a külvilágba. Mindig sietett, amennyire fáradt tagjai engedték, és egyszer sem töltött a szükségesnél több időt a szabadban. Nem nézett fel a járda poros, szürke kövéről, nem figyelte meg az embereket, a járműveket, az évszakok változását – semmit sem tudott odakintről. Az aktuális dátumokat is csak a csekkjeiről olvasta le, de a következő pillanatban már el is engedte őket, mintha a tenyerébe szorult, nyugtalanul dongó darazsak volnának.

Aznap azonban különös erő űzte ki a lakásából. Hallotta a férfi készülődésének zörejeit, és tudta, hogy indulni készül. Meg akarta lesni, ellopni belőle egy pillantásnyit. Nehezen nyikorogva nyílt a bejárati ajtó, épp csak annyira, amennyire a beakasztott lánc engedte. A szűk résen keresztül a nő kilesett, idegesen szippantva be a keddi folyosó-illatot. A szomszéd lakás hamarosan bezárult, és ő meresztette-meresztette a szemét, hogy megpillanthassa éjjeli beszélgetőpartnerét. A ködszürke folyosón hirtelen fekete kabát libbent, majd tovarepült, akár a holló. A por forgószélként örvénylett utána, és különös illatot sodort a nő felé. Nem állapodott meg az orrában, lekúszott a tüdején át egészen a lénye magjáig, és jéghideg vasmarokba zárta a belső szerveit. Dermesztő volt.

– Leskelődött utánam? – kérdezte este a férfi.
Annabel a rajtakapottak szégyenével szegte le a fejét.
– Én csak… látni akartam.
– Találkozni akar velem? – Kihívóan zendült a baritonkürt.
A nő nem felelt.
– Ígérem, találkozni fogunk, ha eljön az ideje. – Maurice halk kuncogást hallatott. – Elindítaná újra a zenedobozt?
Noktürn-ízű lett a szoba.
– Tudja, mi a különös, Maurice?
– Mi?
– Fogalmam sincs, mikor beszélgettem utoljára valakivel… Már a saját hangom is idegen számomra.
– Mert fogságba ejtette – hangzott a válasz.
– Oly sok éven át vártam valakit, akárkit… de aki számított, már mind elment. Egyedül maradtam.
– A magány egy döntés, Annabel.
– De én megpróbáltam! Szerettem az embereket… egykor szerettem őket… De számukra nem voltam több egy halovány kísértetnél, aki inkább ébreszt szánalmat, mint együttérzést… Szeretnék még egyszer átölelni valakit… táncolni egy férfivel… érezni… Tudom, elítélendő dolog, mégis…
– Elítélendő?
Annabel keserűen fújtatott.
– Már nem vagyok fiatal. A tánc és a boldogság a fiatalok kiváltsága. De a fiatalság elhervad, mint a rózsa, és végül csak az elhullajtott szirmok maradnak, és megannyi tövis.
– Fog még táncolni, Annabel. Megígérem.
– Maurice… – Elharapta a mondatot, majd újra felhúzta a zenedobozt. – Megtenne nekem valamit, Maurice? Rászorítaná a falra a kezét?

Hiába a hideg téglák oszlopa, Annabel érezte az érintést. A kéz forrósága átsütött a falon, és ahogy a nő hozzáért, szinte beleszédült. Legszívesebben felkiáltott volna, de nem jött hang a torkára. Illetlen érzés telepedett le a szívére, akár egy szárnyaszegett pillangó: szerelmes volt. Pontosan úgy, mint egy fiatal lány, aki először tárja ki a szívét, és abba az egész világ belefér. Ám az érzelmei ébredése felnyitotta a fájdalom kapuját is, ami az özönvíz erejével zúdult rá.

– Ki maga? – lehelte. A baritonkürt most csak egy lágy fuvallattal válaszolt.
– Én? Hogy ki vagyok én? – Egy pillanatra szilánkjaira hullott a világ, majd ismét összeállt a káprázatos üvegmozaik. – A hang a fal túloldaláról.

Annabel kiszakította magát a forró kézfogásból, és imbolygó léptekkel a fürdőszobába sietett. Megtámaszkodott a mosdókagyló szélén, és úgy pihegett, mintha mérföldeket futott volna. Aztán olyat tett, amit már régóta nem: felemelte a fejét, hogy farkasszemet nézzen önmagával. Nem csupán a külvilági arcokat zárta ki az életéből, de a sajátját is. Nem emlékezett az arcvonásaira, a szemére, a szája kemény vonalára. A képzeletében ő testetlen volt; valaki, aki már nincs jelen. Most azonban ráébredt, hogy még mindig itt van, még mindig él. De hova tűnt egykori önmaga? Kié ez a pergamenszerű, hamuszürke arc, a fakózöld tekintet, a bozontos, hófehér haj, és a ráncok az ajka mellett? Ez lenne ő? Ez maradt belőle? Ó, mit tesz velünk Isten? Miért hagyja, hogy halhatatlan lelkünk e pusztuló romok rabságába szoruljon? Hogy e kíméletlen börtön falai mögül szemléljük az örökkévalóságot saját halandóságunk biztos tudatában? Ez kegyetlen! Ez gonosz! Úgy vágyott arra az emlegetett táncra… talán épp Maurice-szal, az ő Maurice-ával… De ki vágyna táncolni egy pergamenbőrű, hó hajú asszonnyal, akinek a szeméből már csak a halál tekint ki?

 

Kilépett a folyosóra. A péntek ólomsúllyal nehezedett rá, mégis rendíthetetlenül haladt előre. Nem tudta, mit akar, de épp ez a céltalanság töltötte el magabiztossággal. Egykori önmaga súgta fülébe az útirányt, ő pedig engedelmesen követte. Végigsétált a macskaköves utcákon, rácsodálkozott a kirakatokra, melyekben úgy álltak a bábok, mint egy távoli jövőből idecsöppent űrhajó utasai. Harminc éve már… talán több is. Akkor vásárolt utoljára valamire való ruhát: nőnek érezte magát, tetszeni akart, a szeme csillogott. Megmosolyogta magában azt a bolondos szívű fiatal nőt a világmegváltó álmaival, és a csillapíthatatlan szerelemmel a szívében. Most már nem vágyott olyan nagyra, mint harminc évvel ezelőtt, de amire most áhítozott, mégis többet ért milliónyi átgondolatlanul elsuttogott óhajnál.

Maurice azt mondta neki az egyik éjjel: „Menjen, nézzen körül, mivé lett a világ maga nélkül! Tudom, nem hiszi, de a Föld csodálatos hely.” És a nő most tényleg úgy nyitotta rá szemét a mindeddig gyűlölt, zajos és kegyetlen városra, mintha először járna itt. Megbámulta az autókat, a kéz a kézben sétáló párokat, a zöldellő lombokat az út mentén. Süteményt vett, és virágot. Egészen megrészegült porcukros, rózsaszirmos kalandjától. Maurice-ra gondolt, és a táncra. Igen, a tánc! Nem felejtette el, és Maurice is újra ígéretet tett rá. Holnap este – ezt suttogta a fal túloldaláról, és Annabel számára a „holnap este” gyönyörű fogadalommá vált.

Hazafelé a lépcsőházban összefutott két szomszédasszonyával; úgy gubbasztottak a lépcső korlátjának támaszkodva, mint két áldozatra leső keselyű. Észre sem vették a közeledtét; a szemük az elmúlt évtizedekben hozzászokott Annabel Simmons láthatatlanságához. Ám most úgy bámultak rá, mintha a sírból tért volna vissza. Annabel ugyanis köszönt.

– Jó napot, Mrs. Watson! Jó napot, Mrs. Collins!
– Jó napot… – Pipafüstként pöffent fel szájukból a szó.
– Szép napunk van.
– Hát, én… – recsegte az egyik vénasszony torka. – Nem is tudom, mit mondjak. Rég nem láttuk már magát.

– Igen, tudom – intett Annabel, és már indult is tovább. – Vettem egy kis süteményt. Tudták, hogy van egy kedves cukrászda a következő sarkon? – Aztán mégis megtorpant. – Jut eszembe… – tűnődött el. – Nem tudják véletlenül, ki költözött az ötvenhármas szám alá? Egy férfi… Találkoztak már vele?
– Mrs. Simmons! – hűlt el a szomszédasszony. – De hát az a lakás évek óta lakatlan, hisz’ tudja! Amióta az a szegény, boldogtalan öregúr kilehelte ott a lelkét…
– Igen, én is azt hittem – mosolyodott el Annabel. – Pár hete azonban új lakó költözött oda. Csak annyit tudok, hogy Maurice-nak hívják… Viszontlátásra! – És már suhant is a lifthez.
Némaság maradt utána. A két sokat látott szempár dülledten meredt rá, mintha ki akarnának ugrani üregükből, és utána gurulni. Aztán Mrs. Watson megcsóválta a fejét, és suttogássá halkította a hangját.
– Szegény asszony… – sopánkodott. – Beleőrült a magányba!
– Maurice? – kérdezte a másik értetlenül.
– Így hívták a férjét… Húsz évvel ezelőtt halt meg.

 

Halkan nyikordult a kulcs a zárban, és a nő előtt feltárult egy rég elfeledett világ. Múlt századi bútorok – talán még az őket fedő, finom porréteg is onnan való. A hideg végignyalta a bőrét – rég nem fűtötte már ezt a szobát, kikapcsolta a fűtést, mikor utoljára járt itt. Elviselhetetlen fájdalmat zárt ide, amivel soha többé nem akart szembenézni. Az ósdi szekreterhez lépett, és szemüvegén át hunyorogva a bekeretezett fényképekre nézett. Az egyik Briant ábrázolta, a fiát. Katona egyenruhában feszített, a vállán aranyló csillagok. Büszkén, felszegett fejjel indult a háborúba. Ő is, mint minden fiatal, azt hitte, győzni fog. De a gépfegyver győzött; leterítette, szétroncsolta az ifjonti hitet.

Gyönyörű fiú volt, a legszebb a világon. Csillogó szemében ott tükröződött a mindenség. Gyermekként minden éjjel a zenedoboz hangjára aludt el, azt képzelte, hogy ha felnő, feleségül veszi a kecses balerinát. Mennyi hamvába holt álom, mennyi soha be nem váltott ígéret!

A másik képen egy idősebb, de ugyanolyan jóvágású férfi. Haja galambősz, de szemöldöke még mindig fekete, és dús, mint az Amazonas őserdei. Húsz éve ment el, de örökre itt hagyta a kéznyomát. Maurice. Az egyetlen.

Annabel lassan leereszkedett a porlepte székre, és magához vette az ősrégi fényképet.

– Ó, Maurice… – suttogta rekedten. – Azt hitted, elfeledtelek, de soha nem szűntem meg szeretni téged. A hiányod megölt. De az ördög csak a lelkemet vitte magával, a testemet itt hagyta szenvedni és porladni… Annyi év, és nem leltem többé helyem a világon. Elveszítettem mindenkit. Először imádott szüleimet, testvéreimet, Briant, és végül téged… Árva lettem, de nem akadt már, ki befogadjon. Így hát a magánnyal jegyeztem el magam. – Mély levegőt vett. – A szememre vetheted, hogy miért nem próbálkoztam, miért nem igyekeztem. Igyekeztem én! De az élet ötven évesen már nem elvarázsolt erdő, ahol minden fűszál, bokor és virágszirom mögött barát terem. Kietlen sivatag ez, ahol mérföldeket kell gyalogolnod egyetlen kedves szóért… És belefáradtam, Maurice! Nem volt kedvem többé gyémántra vadászni, hogy aztán mindről kiderüljön, hogy értéktelen kavics csupán. A magány unalmas társ, de hűséges és állandó. De most… – csillant fel a szeme. – Ma éjjel táncolni fogok valakivel! Sosem láttam, és nem tudok róla semmit, csak azt, hogy biztosan eljön. Beszél hozzám, és simogatja a lelkem. Szeretem őt, Maurice! Bocsáss meg nekem, de vele akarok menni, bárhova is visz… Bízom benne. Őrültség, tudom… de semmi mást nem akarok már, csak az ölelését érezni, és beleveszni vele a végtelenbe.

 

Tízet ütött az óra. Az izgalom gömbvillámként szelte át a nappalit. Virág- és süteményillat lengett a levegőben, mint egy lágyan alászálló selyemkendő. És a titokzatos idegen eljött. Annabel elé sietett, és szélesre tárta neki az ajtót. Fenséges, kecses, túlvilági jelenés zuhant be a lakásba.

– Már úgy vártam magát… – rebegte a nő.
– Ígértem egy táncot – felelte az idegen, majd hosszú, fekete karját nyújtotta, és Annabel belékarolt. Sötét, hamuillatú szélviharként söpörtek végig a parkettán. A szárnyaló fekete kabát eggyé olvadt a fehér tűzként lobogó hajjal, és úgy pörögtek-forogtak, mint a zenedoboz balerinája tenyérnyi színpadán. Talán még a márványba öltözött arctalan arc is mosolyogva figyelte őket, ahogy talpuk alatt a semmibe tűntek a lét megmerevedett törvényei, ahogy felemelkedtek a padlóról, és súlytalanul lebegtek a levegő láthatatlan anyagába kapaszkodva.
– Tudtam, hogy te vagy az! Tudtam! – nevetett a nő, és két kezét az imádott arcra szorította. Végigsimított a galambősz hajon, és a dús, fekete szemöldökön. – Istenem! Olyan fess vagy! Én pedig… ne is nézz rám!
– Miről beszélsz, Annabel? Hiszen gyönyörű vagy! – És akkor egy pillanatra a fehér tűzből vörös tornádó lett, a pergamen selyemmé simult, a krétaszínű arc rózsaszín pírral telt meg, és a meggypiros ajkak a fiatalság boldog csilingelésével kacagtak fel.
– Köszönöm! Köszönöm, hogy még egyszer érezhettem, ölelhettem…

Az élet egy utolsó, erőteljes lüktetéssel végigáramlott a nő minden sejtjén, aztán a halhatatlan Maurice karjaiba zuhant, és engedte, hogy a simogató, puha, édes feketeség egészen betakarja. Az utolsó keringő véget ért, Fauré örökre megpihent, és a porcelán táncosnő is meghajolt élete záró előadásán.

Nem volt szükség kérdésekre. Mindent értett, és minden teljesen természetes volt számára. Tudta, honnan érkezett hozzá a szerelem álarcát öltő idegen, és azt is tudta, hogy vele megy, hisz a tánc összeolvasztotta őket, eggyé váltak, s ettől a perctől örökre összetartoznak. Annabel boldog búcsút intett a sivatagnak, és elindult az elvarázsolt erdő felé az övéihez. Lassan elnémult a világ, leomlottak a lét zord bástyái, és ahogy a harang egy utolsót kondult, belőle sem maradt több egy halkan elhaló hangnál a fal másik oldaláról.

 

Budapest, 2017. január 28.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.