Sienna Cole: A nap, amikor nem készítettem reggelit

A haja olyan volt, mint a benzinfüsttel szennyezett hó. Az arca, mint egy százmillió éves hegység: szédítően mély kanyonok és magasba törő hegyormok párharca. A háta, mint egy C betű, ahogy előregörnyedt a fotelben. Nem emlékeztem a szeme színére. Talán tengerkék, talán mohazöld… Elrejtette az ablakon betörő reggeli nap fényét visszatükröző szemüveg. Kezében szélesen kitárva az újság; remegő kezében olyan hangot adott, mint az őszi falevelek, mikor végiggereblyézi őket a szél. Olvasott. Lebiggyedő ajka lomhán követte a gondolatban kiejtett szavak folyamát, és néha felmordult, vagy halk kuncogást hallatott. Valami felkavarta, valami egy pillanatra kirántotta csendes, erőtlen apátiájából, és azzal a röpke, sóhajnyi érzéssel töltötte el, hogy valami fontosnak a részesévé vált.

Nem tudom, miért kezdtem el figyelni. Nem történt semmi szokatlan, aznap reggel is ugyanolyan volt, mint minden másikon. A hangja, a létezése eggyé olvadt az öreg ház többi neszével, pontosan úgy, mint a falióra, minek egy idő után már nem zavar a ketyegése. A konyhában ültem, kezemet a damasztterítőn pihentettem, és hagytam, hogy a tavaszi meleg körbetáncolja az arcom, majd letelepedjen a vállamra. A kávé gőze féltékenyen kelt birokra vele, és az orrom felé tört, apró üvegszín cseppeket csalva az ajkam fölé. Nem rég ébredtem, még a köntös ásítozott rajtam, de papus már régóta fent volt: nem szeretett lustálkodni, korán kelt, hogy megöntözze a kertet, majd behozza a reggeli újságot, és elolvassa, míg elkészítem a reggelit.

Már indultam volna a hűtő felé, agyam monoton ritmusban ismételgette a következő szavakat: „kenyér”,” vaj”, „lekvár”, „gyümölcs”, „zabpehely” és „tej”, de a testem valahogy nem akart engedelmeskedni, és ülve maradt. Kósza, kellemetlen, de mégis izgató érzés száguldott át rajtam, ami kacéran suttogta a fülembe, hogy nem maradok le semmiről. Nem történik semmi, ha nem kelek fel a székről, ha nem kenem meg a kenyereket, és nem rakom őket a megszokott alakzatban a tányérra. Nem történik semmi, ha nem viszem be papusnak a tálcát, sőt, akkor sem, ha egész nap itt maradok az ablak mellett, a mézarany napfényben sütkérezve, engedve, hogy a kávé gőze lassan feladja a harcot, és elenyésszen a levegőben. Nem számít semmi, mert nincs semmi. Illetve, épp ez az: a semmi van, és én nem létezem. Ekkor kezdtem el figyelni őt.

Haja, mint a benzinfüsttel szennyezett hó – megérintettem a puha, ritkás szövedéket a tarkóm mellett. Arca, mint egy százmillió éves hegység – ujjaimat végigfuttattam az államtól fel a homlokomig, bejárva minden hegy-völgyét, és puha, szinte kocsonyás fennsíkjait. Háta megfeszített íj – tekintetem az ölembe siklott, hajlott derekamra, fakó piros köntösömön nyugvó két, ráncos kezemre. Váratlanul ért a felismerés, hogy papusban a saját tükörképemet látom. A nőt, akivé mellette váltam. A nőt, akit az évek ugyanúgy megrágtak, kiköptek, majd újra megrágtak, akárcsak őt. És ekkor papus alakja újra valóságos lett számomra. Nem volt többé kísértet, aki hangtalanul jár-kel a házban a látóterem perifériájára szorulva. Lénye kiemelkedett abból a meggyötört, elaggott testből, hozzám lépett, és erőteljesen megrázott, és én szinte felkiáltottam félelmemben, mert idegen volt, mégis a legismerősebb idegen az életemben.

Aznap nem készítettem el a reggelit. Gondterhesen megnyikordult alattam a szék, ahogy felkeltem, majd a nappaliba mentem. Gyengéden kivettem a kezéből az újságot, és összehajtva a komód tetejére helyeztem. Felpillantott vastag keretes olvasószemüvege mögül, kérdőn bámult rám, kicsit tán rosszallóan is.
– Mamus? – kérdezte, és ebben a kérdésben az egész világegyetem benne volt, mindaz, amivé a létezésünkön át formálódott, mindaz, amit rajtunk keresztül tapasztalt. Az elmúlt ötven év minden emléke és élménye, minden mosolya és könnye, minden suttogása és kiáltása. Ott ült az arcán a valóság szürke, megmerevedett képmása: az egyetlen arckifejezésbe sűrített elvárások és megszokások sokasága, melyeket szakadatlanul ismétlődő tetteink formáltak. Az én szememben azonban a múlt csillant fel, mintha íriszem egy különleges, apró kis időgép volna: egykori boldogságunk ekhója.
– Lester – mondtam, és élvezettel ízlelgettem a szót, mintha nyelvem alatt olvadó tejkaramella volna. Úgy tűnt, mintha évezredek óta nem ejtettem volna ki a számon a nevét.
– Kész van már a reggeli? – vonta föl a szemöldökét.
– Nem – nevettem fel, talán kissé hisztérikusan. – Ma nem lesz reggeli. És ebéd sem. És vacsora sem.
– Miről beszélsz, asszony? – Lejjebb húzta orrán a szemüveget, megvizsgált, mintha attól tartana, valami különös betegség támadott meg, ami lassan felemészti a józanészt.
– Lester – sóhajtottam. – Nem tudom, mi szállt meg, de olyan fiatalnak érzem magam… Olyan, mintha álmodtam volna csupán, és az álmomban eltelt húsz év után most térnék magamhoz… Minden, ami történt, csak illúzió volt, az elme játéka, az idő hazugsága… én még mindig fiatal vagyok, élek és érzek…
Furán nézett rám, de nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy beszéljek. Az utóbbi években, vagy talán évtizedekben ez üdvös tulajdonságává vált. Nem volt már ereje a vitákhoz, így csak hallgatott, majd mikor megunta, egyszerűen odébb állt. Ám most maradt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a két ránc az ajka két oldalán egyre mélyül, ahogy egy kis félhold formálódik köztük. Majd kivillantak a nagy, sárgás lapátfogak is, és öblös kacaj hasított át a nappali porsugarakkal átdöfött levegőjén.
– Ó, Lester! – nevettem vele én is. – Kérlek! Csak egyetlen napra! Csak egy napra legyünk olyanok, mint régen… Csináljunk valami őrültséget! Szökjünk meg! Tegyünk úgy, mintha még élnénk!

Sosem hittem volna, hogy beleegyezik, de így tett. Ekkor jöttem rá, mennyire unatkozott ő is. A mindennapok monotóniájába süllyedtünk, lélektelen gépként végeztük rutinszerű feladatainkat a fontosságuk hamis tudatában, ugyanazokat a rövid párbeszédeket folytattuk le, de valójában sosem beszélgettünk; ugyanúgy éltünk egymás mellett, de valójában már nagyon rég nem voltunk együtt.

A legszínesebb ruhát öltöttem magamra, amit csak a gardróbban találtam. Az sem érdekelt, hogy papagájként festek; a papagáj vidám teremtmény. Megfésültem és befontam a hajam, parfümöt permeteztem a csuklómra. Az orromhoz emeltem a rúzst, amit a fürdőszobai szekrény legmélyén találtam, és talán épp a legfiatalabb lányunkkal lehet egyidős – harminc éves. Illata azokat az időket juttatta eszembe, amikor Lester még egyszer-kétszer egy hónapban elvitt vacsorázni, és kétségbeesetten tetszeni akartam neki, túlragyogni az összes nőt, aki megfordult a látóterében. Az emlékeimbe elzárt illat egyetlen érintésére elmém kibomlott, mint a napsugártól cirógatott pipacsmező. A rúzs már rég használhatatlanná vált, mégsem dobtam ki: az életem krónikása volt.

Lester egy nagyon régi öltönyt választott. Rongyos is volt, meg kissé szűk is, de nem zavarta. Nevetett a saját tükörképén. Mindig is szerettem az öniróniáját: önmagán és a botlásain tudott a legjobb ízűeket kacagni.

Autóba pattantunk, aztán a tengerpartra hajtottunk. Őrült iramban nyomta a gázt; a lába remegett a pedál felett. Rég elhagytuk a sebességhatárt, és minél jobban sikongattam, ő annál gyorsabbra fogta a tempót. Leengedte az ablakokat, és beleordított a betüremkedő menetszélbe, ami válaszul felkapta és táncra penderítette fehér hajunkat. Ha meg is állít bennünket egy marcona rendőr, nem fogja tudni nevetés nélkül megállni a felfedezést: két szenilis, vén csont dúlja fel a békés utakat, sebesen száguldva a boldogság felé.

Az autó belefúrta magát a parti homokba, valódi forgószelet kavarva. Ledobtuk a cipőinket, belesüppedtünk a puha kényelmet ígérő, bézsszínű takaróba, melyben meg-megbújt egy-két éles kavics, vagy kagylóhéj, hogy emlékeztessen emberi törékenységünkre. Ám mit sem törődtünk ezzel. Megfogtuk egymás kezét, és az ezüstös hullámok felé rohantunk – kívülről tán csoszogásnak tűnt -, majd belegázoltunk a kristálytiszta vízbe, felkavarva és menekülésre kényszerítve ezernyi apró élőlényét. Álltunk, bokáig a tengerben, ünneplőruhában, tekintetünket a delelő napra függesztettük, mely fehéren izzó lyukat égetett a mozdulatlan messzeségbe, és közben kíváncsi szellő merészkedett elő, s szaglászott körbe bennünket.

Húsz éve már – akkor jártunk utoljára itt. Két dühös és csalódott idegen, akik meggyűlölték már az unalmat, az egyhangúságot. Évek óta szenvedtünk. Lester szeretőt tartott, és már nem titkolta. Mindhárom gyermekünk kirepült, a családi fészek széthullott, két ellenséges szarka maradt csak. Sokáig izzott bennem a düh Lester iránt, a hűtlensége miatt, a hazugságai miatt, amiatt, hogy képtelen már úgy látni engem, mint ahogy az elején látott… De vajon én hogyan láttam magam? Nem voltam már izgalmas, érzéki, fiatal nő, aki elvarázsolta sziporkázó humorával, és megnyugtatta ösztönös gyengédségével. Anya voltam, nagymama, aki úgy érezte, már teljesítette az életfeladatát: szépen, tisztességesen felnevelte a porontyokat, elindította őket az életbe megfelelő útravalóval. És mi jön azután? Mi maradt nekem? Mi voltam én? Elvesztettem önmagam, észrevétlenül mamussá váltam.

Végül a szerető megunta a várakozást: Lester sosem akart elválni. Visszajött, mint a tékozló fiú, én pedig nem szóltam semmit, csak kinyitottam neki az ajtót. Megpróbáltunk újra együtt élni, akkor jöttünk el ide… Örömtelenül ültünk a tengerparton, semmi mondanivalónk nem maradt már egymásnak. Ez járt a fejemben, ahogy most, húsz évvel később öreg, ráncos kezét fogtam, és ugyanolyan hangtalanul bámultunk a messzeségbe. Ennek a némaságnak azonban volt értelme: mindennél fontosabb dolgokat mondott el az összetartozásról.

Húsz év… Húsz éve nem éreztem iránta semmit. Összekötött bennünket a család, a gyermekeink miatt érzett büszkeség és szeretet, az unokáink gyöngyöző kacaja, az ünnepek, a születésnapok, a nagy családi események. De a közbenső időt nem színezte ki semmi, sivár és jéghideg volt, mint a világűr – amint két fényes nap között csak a bénító, sötét semmi feszül. Ám most, mintha valami felhasította volna a fekete vásznat; Lesterre pillantottam, és abban a másodpercben ő is rám nézett. Elmosolyodott, majd a karjába emelt. Nevettünk azon, hogy minden porcikám sajogva tiltakozik a kényelmetlen testhelyzet ellen, és hogy térdei meg-megrogyadoznak a súlyom alatt. De hősiesen kitartott, mint egy ifjú lovag.

Árnyékot kerestünk, leheveredtünk, csendben figyeltük a megelevenedő partszakaszt, a jókedvtől túlcsorduló fiatalokat, a kisgyermekes családokat, és boldogok voltunk, hogy mindez már a miénk. Majd feltápászkodtunk, megebédeltünk egy találomra választott étteremben – olyan fogást rendeltünk, aminek a nevét is alig tudtuk kimondani, majd találgattuk, mi feküdhet a tányérunkon. Úgy ettük a desszertet, hogy fittyet hánytunk a cukorbetegségemre, aztán szaladtunk az autóig, nem törődve Lester gyenge szívével. Nekidőltünk a fényes karosszériának, lihegtünk, fuldokoltunk a kacagástól. Szívdobogásunk gúnyosan hahotázott rajtunk. Sétát tettünk a közeli parkban, rózsát szedtünk, és hattyút etettünk. Ügyetlenül piruetteztem egy szökőkút mellett, ő pedig kivette a műfogsorát, és azzal ijesztgette a kisgyerekeket. „Menjünk táncolni!” – javasoltam, és amint a nap alábukott a láthatáron, betértünk egy part menti lokálba. Számunkra ismeretlen, idegen zene harsogott, a fiatalok egymást túllicitálva perdültek-fordultak a parketten. Megpróbáltuk ellesni a lépéseiket, mit sem törődve azzal, hogy festünk. Csak jól akartuk érezni magunkat, mint régen, amikor hetente jártunk táncházakba, és Lester volt a legjobb képű, legtáncosabb lábú fiú az összes közül. Úgy meg tudott pörgetni, mint senki más. A szemében vad életvágy ragyogott: amikor belenéztem, tudtam, hogy mellette mindig biztonságban leszek, és nem akartam elengedni soha többé.

Igazi látványosság lehettünk, mert csakhamar mindenki minket bámult, ujjal mutogattak ránk, és még néhány italmeghívás is érkezett. Egy szerelmespár odanyomakodott mellénk, elmélázva figyeltek bennünket, majd a lány azt mondta: „Azt szeretném, ha egy napon mi is olyanok lennénk, mint maguk.” És én olyan szeretnék lenni, mint én? – tettem fel magamnak a kérdést.

Nem sokkal később véget ért a napunk. Hazamentünk, levettük a kényelmetlen göncöket, és magunkra öltöttük a megnyugvást hozó otthonkát. Kiültünk a verandára. Lester felbontott egy üveg bort, holott már évek óta egyikünk sem ivott.
– Violet, nézd! – mutatott hirtelen az ég felé. Egy hullócsillag vont ezüsthidat a csillagokkal pettyezett sötét mennyboltra. Gyönyörű volt, de fényesebb csillagként ragyogott a szívemben az, ahogy kimondta a nevemet. Megbabonázott, és magamban sokáig még úgy ismételgettem, mintha rózsafüzért morzsolgatnék. Rájöttem, hogy húsz évig tényleg álmodtam. Álmodtam az életet, és közben halott voltam. Engedtem, hogy az idő szétmálljon az ujjaim közt, és minden egyes percben magával ragadjon egy kicsit belőlem. Lester és én sok mindent megéltünk, megvívtuk nagy csatáinkat, meghoztuk nagy áldozatainkat, megtettünk mindent, ami tőlünk telt, és amit a tisztesség megkíván. Csak közben elfelejtettük, hogy az élet nem állt meg, hanem szorgosan megy tovább, mint egy örökmozgó, elénk sodorva az újabb és újabb lehetőségeket, amiket észre sem veszünk. Az öregség egy illúzió. Az öregszik meg, aki lemond az örömről. Öröm nélkül a lélek elveszti üzemanyagát, és együtt sorvad a testtel, míg nem az utolsó perc is leketyeg. Micsoda tékozlás!

Én olyan szeretnék lenni, mint én? Igen, olyan, mint azon a napon, amikor nem készítettem reggelit, és észrevettem a férjemet a nappaliban. Azon a napon, amikor rájöttem, hogy magányom csupán egy rossz döntés eredménye, és csak vakságom takarta előlem a nagyszerű szerencsét: még élünk, még vagyunk egymásnak. Nem tudom, lesz-e hozzá erőm, hogy ne fásuljak bele újra a mindennapok értelmetlenségébe; lesz-e erőm őrültnek és merésznek lenni, félredobni a megszokást, és úgy tenni, mintha újra huszonéves lennék, de most már tudom, hogy lehetséges.

Lester kezét éreztem a kezemen: reszkettek, de imbolygó mozgásuk összehangolódott, mintha táncolnának. Arca az enyémhez ért: a két, kanyonokkal tarkított hegység összeölelkezett; ajkam az ajkát tapintotta. Hűvös szellő sodorta felém hófehér haját; ugyanolyan színe volt, mint az enyémnek: a bölcsesség színe. Nem volt szenvedély – az a fiatalok kiváltsága, de ebben a röpke kis csókban egy egész leélt élet rejlett.

A határtalan békességből hirtelen egy kósza hang tört utat magának.
-Éhes vagyok, mamus – mondta egy pillanattal később. Sóhajtottam.
– Megesszük a maradék csirkét, papus? – kérdeztem.
Bólintott, majd bementünk a házba.

1 thought on “Sienna Cole: A nap, amikor nem készítettem reggelit

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.