Sienna Cole: Revans

Megint ott áll a táblánál. Nem emlékszik rá, hogyan volt képes megtenni azt a néhány lépést odáig. Egész testében reszket, és apró, izzadt ujjai közül folyton ki akar csúszni a kréta, mint egy fogságba ejtett, fürge kis sikló. A hatalmas zöld felületre fehérrel felfirkált számok úgy tűnnek számára, mintha valamely ismeretlen nyelv betűi volnának, hiába is igyekszik, nem tudja felfedezni az értelmüket. A gonosz krikszkrakszok gúnyosan nevetnek rá; szinte hallja megvető kacajukat, holott a tágas tanteremben síri csend honol. Félig hunyt szemhéja mögül segélykérő pillantást lövell a társai felé. Úgy gubbasztanak a padokban, mint a kipreparált galambok, még a szemük is mozdulatlan, vékony szájuk vonallá préselve. A magány ólomsúlyként nehezedik rá. Szeretné földhöz vágni a krétát, majd kirohanni az osztályteremből, végig a hosszú, csempézett folyosón, le az üresen kongó lépcsőházban a nagy tölgyfakapu felé, ami a szabadságba nyílik, de tagjai nem engedelmeskednek. Megtanulta már, hogy nem cselekedhet kedve szerint. Délután két óráig ő most fogoly: az iskola rabja.


Hídvégi tanár úr a tanári asztal mögött terpeszkedik, óriási pocakja minden lélegzetvételére úgy hullámzik, akár a feldühödött tenger. Peti nem mer az arcába nézni, de jól emlékezik megvető pillantására, a káröröm gyűrött ráncaira a szája szegletében, a dús, fekete bajusz alatt.
– Na, mi az? Elaludtál? – reccsen fel szárazon a hang, amitől a világon a legjobban fél.
– Nem, én csak… – dadogja.
– Te csak mi? Úgy állsz ott, mint valami idióta. Írd fel végre a megoldást, mert lemegy a nap.
Peti úgy érzi, a lábai alig-alig bírják megtartani, mintha bizonytalan gólyalábakon tipegne, és nem találná az egyensúlyt. Minél erősebben összpontosít a számokra, azok annál inkább elúsznak a szeme előtt; már nem is látja őket, csak a zöld és a fehér kontrasztját érzékeli.
– Nem tudod, persze… – dörmögi a hang.
Peti leereszti a fejét, hallgat. A gyomra mélyéről lassú, maró savként kúszik fel egy érzés: először csak tompa lüktetés, majd egyre elhatalmasodó, égő kín, mely a belső szervein áthaladva a torkán át az arca felé törekszik. Lázas tán? Hisz akkor tüzel ennyire a bőre, akkor önti el visszatarthatatlanul az a gyűlöletes pír, mintha vörös festék ömölne el orcáin. Hiába küzd ellene, nem tudja uralni a testét. A tűz már egészen magasan jár, most a szemén akar kitüremkedni, és a torkát fojtogatja. Szégyen – úgy hívják.
Halk pisszenést hall, önkéntelenül balra néz. Az első sorban egy fej felemelkedik, a fiú egyik kezével fél tölcsért formál a szája előtt, és erőteljesen artikulálja a megoldást: „Tizenöt. T-i-z-e-n-ö-t.” Most még hálás sem tud lenni a segítségért; csak újabb sebet ejt rajta.
– Horváth! – bődül el a tanár úr. – Azt hiszed, nem látom, hogy súgsz?
A fej visszahanyatlik.
Nem, akkor sem vallja be, hogy nem tudja a választ. Fogalma sincs, hogyan működik a képlet, hogyan tűnik el az egyik oldalról az „x”, és kerül át a másik oldalra, és hogyan alakul át végül számmá. Figyelt ő, amikor tanulták, de már akkor sem tűnt világosnak, megkérdezni meg persze nem merte. Ha veszi a bátorságot, hogy félbeszakítva a tanár magyarázatát, kérdést tegyen fel, azzal a saját tudatlanságáról és lassú felfogásáról tesz tanúbizonyságot. A jutalma pedig egy ingerült fejcsóválás, egy „legközelebb nyisd ki jobban a füled”, és talán még egy halkan morajló kuncogás is a hátsó padsorok felől. Nem, Peti nem akart butának tűnni, és most sem akar, ezért inkább hallgat.
Hídvégi ekkor testalkatát meghazudtoló gyorsasággal felpattan. A párnázott szék nyikorogva könnyebbül meg nehéz terhétől. Peti lesüti a szemét, a kárpitot nézi rajta, mi a hosszú évek során meghatározhatatlan színűre kopott, a széle kirojtosodott, egy helyen felhasadt, és a piszkos sárga szivacs úgy lóg ki belőle, akár egy lefittyedő nyelv. Tekintete perifériáján érzékeli, ahogy a ronda, sötétbarna pulóver szuszogva elsuhan mellette, kréta sercen, majd kopogva nekiiramodik a tábla hűvös, rideg felületén. Íme, ott a megoldás Hídvégi macskakaparásával: 15. Tizenöt! Háromszor aláhúzva. Hát még ennyit sem tudsz? Ostoba vagy, lusta, gyenge… elmaradsz a többiektől, visszahúzod az osztályt! Ha a következő matematika dolgozatod is egyes lesz, megbuksz szégyenszemre – záporoznak fülébe a szavak, de már nem tudja, hogy Hídvégi üvölti őket, vagy csak az ő fejében visszhangoznak.

*

Peti soha nem sír. Még akkor sem, amikor elzavarják a táblától, mikor Hídvégi kiosztja a dolgozatokat, és kettes alát kap, mikor a tanár úr azt mondja, hogy gyengeelméjű és soha semmire nem fogja vinni az életben, és Kriszti, az a szép, barnahajú lány a szomszéd padban felnevet, majd a barátnője fülébe susmorog. Összepréseli vékony ajkát, keze a fakókék köpeny zsebében elfehéredve szorul ökölbe – nem is csak a keze, de minden egyes sejtje kemény görcsbe rándul, mintha oltalmazó pajzsot képeznének a külvilág ellen. Senki sem láthatja, mi zajlik az egyre keményedő és pikkelyesedő fedőréteg mögött. Arca még egy gyermeké, hangja még egy angyalé, de belül érik és növekszik a férfi, aki tapasztalásai építőkockáiból emeli zord várát.
Anya vajas kalácsa szerda reggel nem esik olyan jól. A kakaót nagy nehezen tudja legyűrni a torkán. Még csak félig itta ki a poharat, a sötét lötty már teljesen kihűlt, undorító hártya keletkezett a felszínén. A morzsákat figyeli a tányérján, és a távoli űrön át átszűrődik hozzá anya hangja: „Matek lesz az első órád?” Peti némán bólint. Érzi, hogy felkavarodik a gyomra. Pánikba esik; anya nem láthatja rajta, hogy fél. Nem tudhatja meg, hogy a fiát minden egyes matekórán megalázzák, mert ismeri az alapvető igazságot: „a tanárnak mindig igaza van.” És ha anya igazat adna neki, ha egyetértene azzal, hogy ő semmirekellő, ostoba és mihaszna, azt nem bírná elviselni. Felpattan a reggeli mellől, a fürdőszobába siet. Nem tudja már visszatartani a keserű epét, ami felkívánkozik belőle. Köhög, hogy elfedje az öklendezés hangjait; reméli, hogy sikerül. Miután kimerülten a WC-csésze mellé rogy, egy parányit megkönnyebbül: vége a reggeli rutinnak, el tud indulni az iskolába.

*

– Szegvári, a táblához! – hangzik a parancs, majd’ minden órán, szerdán az elsőben, pénteken a negyedikben, kedden a másodikban. És ő minden alkalommal engedelmeskedik, szembenéz az elkerülhetetlen vereséggel, kikapcsolja az agyát és átengedi magán a szenvedés sűrű folyamát, ami egy-egy apró darabkát mindig magával sodor a lelkéből. Azt reméli, csak rémálom, de tizennyolc néma tanúja van rá, hogy mégis megtörtént, és az ellenőrzőjében is kitörölhetetlenül ott kanyarog az ítélet: „Ha Péter nem zárkózik fel az osztályhoz, nem tudom átengedni a hatodik osztályba.”
– Mi volt ma az iskolában? – kérdezi anya, mikor délután bátortalanul betolja az ajtót.
– Semmi – vonja meg a vállát, a szobájába battyog, ledobja a táskát a sarokba, majd előveszi az ellenőrzőt. Nézi, nézi a bejegyzést, a rideg útjelző táblát, ami egy sivár, félelmetes jövő felé mutat. Újra meg újra elolvassa, minden szavát mélyen magába issza. Jobban tudja már, mint a kedves verseket, amiket irodalom órán tanultak, és szentül hiszi, hogy egész életében emlékezni fog rá. Ma még nem – dönti el határozottan. – Még nem mutatom meg anyának. – Azzal a kisalakú füzetet becsúsztatja egy mesekönyv fényes lapjai közé, és elrejti a könyvespolcon.
Megírja a házi feladatait, csöndben elfogyasztja a vacsorát, hagyja, hogy a forró víz mindent lemosson róla, majd puha pizsamába bújik, és engedi, hogy anya az ágyba kísérje, majd megpuszilja a homlokát. Az álom azonban nem közelít; messziről mered rá, mint a bozót mögül leső ragadozó. A paplan alatt kuksol, hallgatja az est hangjait, az edények csörömpölését, ahogy anya mosogat, a TV elmosódó zsibongását, majd az ágy nyikorgását, ahogy a szomszéd szobában nyugovóra tér a szeretett nő is. Figyel, kiürített aggyal néz maga elé, aztán felülkerekedik rajta egy mindeddig ismeretlen érzés, ami, mintha lovagi páncélba öltöztetné: a dac.
Lámpa villan, gyenge fény teríti be a kisszobát, Peti kihúzza az íróasztala fiókját, és előveszi a matematika könyvet. Ahogy a gyűlölt lapokat forgatja, és az érthetetlen számhalmazokat vizsgálja elszántan, még nem sejti, hogy azok hűséges társként mellészegődnek, és még rengeteg éjszakán át kísérik az útját.

*

A hatalmas épületkomplexum úgy magasodott az idős férfi fölé, mint egy könyörtelen börtön. Ahogy megtorpant az automata üvegajtó melletti tujánál, hirtelen átfutott a fején, hogy őrültség volt idejönnie. Mi a fenét keres itt egyáltalán? Jobban tenné, ha most azonnal visszafordulna, elsietne a villamos irányába, és vissza se nézne többé. Bent, a recepciós pult mögött ácsorgó nő talán még nem vette észre – remélte, hogy a tuja eltakarja idegesen toporgó alakját. Már-már útnak eredt, de még idejében beléhasított a felismerés, hogy – minden túlzás nélkül – az élete múlik ezen a találkozón. Mélyet lélegzett, lesimította magán az elnyűtt, szürke zakót, majd elindult az ajtó felé.
Mire felocsúdhatott volna, a színtiszta üvegszárnyak rebbenve szétnyíltak, és egy érdeklődő arc meredt rá a finom, lakkozott bükkfa pult mögül. Az idős úr lomha léptekkel odaballagott.
– Segíthetek? – kérdezte a nő. Karcsú alakján kifogástalanul mutatott a sötétkék kosztüm a fehér selyemblúzzal, és a mintás, azúrkék sállal. Szőke haját szoros kontyba fonta, arcát visszafogott, elegáns smink díszítette. A férfire azonban nem gyakorolt különösebb hatást a szépsége, sokkal inkább pánikba ejtette, hogy már itt, a bejáratnál is ilyen hűvös tökéletességgel találja szemben magát.
– Én… egy állásinterjúra jöttem… – hebegte, majd zakója zsebéből előkotort egy koszlott pamut zsebkendőt, hogy megtörölgesse gyöngyöző homlokát. Megmondta a nevét, a hölgy pedig megmutatta neki, hol találja a személyzeti osztályt.
Elindult a folyosón. Talpa alatt úgy fénylett és fehérlett a padló, mintha tejüvegen lépkedne, a falakat márványburkolat fedte. Ahogy jobbra-balra kanyargott, elveszítette az irányérzékét, és minduntalan belebotlott egy-egy irodába, ahonnan komoly üzleti megbeszélés, vagy az alkalmazottak visszafogott nevetése szűrődött ki. Minden olyan makulátlannak, csillogónak és modernnek tűnt számára, mintha egy földönkívüli űrhajóra csöppent volna, ahol ő az egyetlen emberi lény. És ezt a képzetét csak megerősítették a mellette elhaladó kosztümös és öltönyös egyedek, akik jöttére egy pillanatra megtorpantak, furcsán végigmérték, majd tovább haladtak, mintha csak valami kósza bogár zavarta volna meg őket végeérhetetlen teendőikben.
Idegen volt és félt. Ez az érzés az elmúlt években egyre jobban befészkelte magát a mellébe. Egyik pillanatról a másikra elveszítette a biztos talajt a lába alól; az élet, amit negyven évig élt, nem létezett többé, és mikor feleszmélt, csak egy megvénült arcot látott a tükörben, egy összetört embert, akire már senkinek nincs szüksége. És most itt osonkodik egy ilyen repülő csészealjban, és úgy néznek rá, mint egy föld alól kikotort százmillió éves leletre. Vissza kéne fordulni, még nem késő… – tépelődött.
– Kit keres? – állította meg hirtelen egy idősebb hölgy, vastag keretes szemüvege mögül mustrálgatva őt. Mögötte, az „vezérigazgató” feliratú ajtóból épp akkor lépett ki egy jóvágású, harmincas férfi.
– Én… a személyzeti…
– Állásinterjúra jött?
– Igen…
– Hogy hívják?
– Hídvégi György.
A nő kinyújtotta felé a karját, kezet fogtak.
– Jöjjön, elkísérem a…
– Várjon, kérem! – szólalt meg akkor a fiatal férfi, és alaposan végigmérte az idősebbiket. – Majd én beszélgetek az úrral.
– De igazgató úr!
– Semmi gond, Márta – legyintett a férfi nevetve. – Van egy szabad fél órám, és már különben is kijöttem az interjúztatás gyakorlatából. Szívesen átvállalom.
Mártának nem akadt ellenvetése, sietősen biccentett, majd magukra hagyta őket. Az igazgató szélesre tárta az irodája ajtaját, majd betessékelte rajta az öreg pályázót.
– Kérem, foglaljon helyet – mutatott egy kényelmesnek tűnő bőrfotelre. Az öreg szinte lerogyott. Bármennyire is gyötörte az izgalom, mégis megkönnyebbült, hogy a folyosók végeláthatatlan labirintusából végre egy barátságosabb térbe érkezett, ahol gyönyörű ébenfa bútorok és káprázatos perzsaszőnyeg mosolyog rá. A makulátlanul tiszta ablakban cserepes virágok sorakoztak, a tükörsima felületű, és pedáns rendben tartott asztalon egy bekeretezett családi kép: mutatós, vidám szemű feleség, két kis szőke fej – egy kislány, és egy valamivel fiatalabb kisfiú. Az öreg arca fájdalmas grimaszba rándult, majd tekintete tovább siklott, és megállapodott egy kisméretű Einstein mellszobron. A szeme egy pillanatra felcsillant, és ezt az igazgató is észrevette.
– Albert Einstein, a példaképem – mondta. – Tudja, hogy megbukott matematikából?
– Igen – helyeselt az öreg. – De a látszat néha csal.
– Nos, igen… – Az igazgató kényelmesen hátradőlt a foteljében. – Ha jól látom az önéletrajzában, ön közel negyven évig matematikát tanított egy általános iskolában.
– Így van. De öt évvel a nyugdíjazásom előtt megszűnt az iskola, és már sehol sem tudtam elhelyezkedni. Ugyan ki venne fel egy hatvan éves tanárt, mikor sorra ontják magukból az utánpótlást a tanárképző főiskolák? Jó ideig próbálkoztam, de nem jártam sikerrel.
– Ez egy karbantartói állás, amire jelentkezett.
– Tisztában vagyok vele.
– Olyan embert keresünk a csapatba, aki többféle feladatot is képes ellátni, ért a villanyszereléshez, a víz-gázszereléshez, a számítógéppel vezérelt műszerekhez, és nem riad meg az egyéb, váratlanul előforduló munkáktól sem.
A férfi bizonytalanul bólintott.
– Úgy látom, hogy önnek semmiféle ez irányú végzettsége nincs.
– Valóban, ezt jól látja. Azonban értek mindehhez, egész életemben én csináltam mindent a ház körül, tudja, a kertvárosban élek egy kis kertes házban. Festek, burkolok is, ha kell, a villanyszerelés sem gond. A fészerben gyakran barkácsoltam ezt-azt. Matematika-számítástechnika tanár voltam, igaz, már rég nem követem a technológia fejlődését, de van affinitásom hozzá, bármit megtanulok.
– Értem. – Az igazgató vizslató tekintettel méregette. – Ön most hatvankét éves… Jövőre nyugdíjba ment volna… Miért akarja most elkötelezni magát mégis egy olyan állásban, ami ennyire távol esik az eddigi pályájától?
– Mert… – csuklott el az idős úr hangja. – Tudja maga, mennyi nyugdíjat kap egy tanár? Istenem, hiszen az semmire sem elég! Különösen így, hogy nem teljesítettem a negyven év szolgálati időmet. Borzasztó… ha belegondolok… tudja, rettenetesen igazságtalan ez a helyzet! Épp mi, akik a jövő generációinak kinevelésén munkálkodunk…
Az igazgató szája szegletébe furcsa mosoly költözött.
– Tudja, bármilyen igazságtalanul is hangozzék, számunkra nagy kockázat egy olyan korú alkalmazott foglalkoztatása, mint ön. Ez a munka viszonylag jó fizikai erőnlétet igényel, azon kívül szellemi frissességet, és azt sem hiszem, hogy ön, volt pedagógusként, kellőképpen megbecsülve érezné magát egy ilyen munkakörben.
– De kérem! – csattant fel az öreg, majd gyorsan megfegyelmezte magát. – Kérem, én megbecsülve érezném magam. Higgye el, bármit elvállalok, bármit megcsinálok!
– Uram… – szabadkozott az igazgató. Az öregúr könyörgőre fogta a dolgot.
– Kérem! Tizenkét helyről küldtek el… Mindenhonnan azzal bocsátottak el, hogy túl öreg vagyok. Az igaz is, de élnem kell… Ennem és laknom valahol. Méltósággal megvénülni… Hiszen ez mindannyiunknak jár! Esküszöm magának, nem fog csalódni bennem – rimánkodott.
Az igazgató felállt a foteljéből, a plafonig érő ablakhoz sétált, majd kibámult a belváros forgatagára. Rezzenéstelen maradt, és az arca semmiféle érzelmet nem engedett mutatni, de belül világok csaptak össze benne.
– Ha én is kiadom az útját, hova megy? – kérdezte fojtottan.
– Nem tudom, uram, fogalmam sincs… – felelte reményvesztetten az öreg.
A fiatal férfi felsóhajtott. Beletúrt sötétszőke, divatosan nyírt hajába, majd ahogy leeresztette a kezét, a jegygyűrűje egy pillanatra fogva tartotta a tekintetét. Belemosolygott saját halvány tükörképébe.
– Tudja, három hónap próbaidőt szoktunk szabni. Ez bőven elég arra, hogy beilleszkedjen, megismerje az irodaházunkat, a kollégáit és a teendőit. Ennyi idő alatt már kiderül, ha valaki alkalmas az állásra. Meglátjuk, tényleg ért-e azokhoz a dolgokhoz, amiket felsorolt. Persze ez idő alatt maga is, és mi is dönthetünk úgy, hogy nem folytatjuk tovább a…
– Egy pillanat! – szakította félbe az öreg döbbenten. – Ez most azt jelenti, hogy megkapom az állást?
– Igen – jelentette ki egyszerűen az igazgató, majd megfordult, és egyenesen a kényelmetlenül fészkelődő idős úr szemébe nézett.
– Köszönöm, köszönöm…
– De előbb még – emelte fel intőn a kezét. – Elmondom, hogy miért döntöttem így.
A bácsi elhallgatott, és tágra nyílt szemmel bámult a jótevőjére.
– Ez az irodaház nem létezne maga nélkül – szólalt meg némi hallgatás után a fiatal férfi.
– Nem értem…
– Ha maga nincs, most biztosan nem állnék itt, nem foglalkoztatnék ezerkétszáz embert, nem lennék az ország talán legnagyobb biztonságtechnikai cégének alapítója és vezetője. – Közelebb lépett, a szeme szinte lángolt. – Huszonhárom évvel ezelőtt azt hitte, hogy összetöri egy kisfiú álmait, de valójában új álmokat adott neki… El sem tudja képzelni, micsoda erővel ruházott fel! A dac, a gyűlölet, amit felszított bennem, bármire alkalmassá tett, még arra is, amihez kevés tehetséggel áldott meg a sors… Maga már nem tudhatja, mert egy évvel később már nem maga tanított. Először hármas-négyes osztályzatig küzdöttem fel magam, aztán kitűnő lettem. Nyolcadikban matematika versenyen indultam. Műszaki középiskolába felvételiztem, amit színjeles eredménnyel és dicsérettel végeztem el. Mérnöki pályára léptem, két diplomát szereztem, majd pár évvel később megalapítottam ezt a céget, ami egy évtized alatt óriássá nőtte ki magát a kezem között. Amíg fiatal voltam, azt gondoltam, hogy a maga iránt érzett gyűlölet miatt tanultam meg a matematikát, addig törve és gyötörve magam, míg meg nem értettem az összefüggéseket. De később rájöttem, hogy jóval többet kaptam magától… Maga küzdeni tanított meg.
Az öreg csak ült leforrázva, döbbenten maga elé bámulva. Nem értette, mi történik, hirtelen azt sem tudta, hol van.
– Nem tudja, ki vagyok, igaz? – kérdezte a férfi. Az öreg nagy nehezen megmozdította berozsdásodott nyakát. Meresztette a szemét, próbált visszaemlékezni, belekapaszkodni valamibe, ami segít visszarepülni a múltba; talán a haja… a szeme… mintha ismerősen csillogna. Láttam már – villant az agyába. – Igen, biztosan találkoztam már vele. – De még nem találta meg a választ.
– Szegvári Péter vagyok – hangzott a név, és akkor varázsütésre egy barátságtalan, öreg tanteremben termett, kényelmetlen, párnázott széket érzett maga alatt, meg a krétapor irritáló szagát az orrában. Látta a zöld táblát, melynek egyik sarka lepattant, mikor valami kölyök nekivágott egy cserépvázát, és látta előtte a szűkölve remegő kis szőke fiút, aki sosem nézett fel a szemébe, mindig a pulóverje gallérjáig merte csak felemelni a tekintetét. Miért utálta őt annyira, maga sem tudta. Bántotta, idegesítette a fiatalság, az ártatlanság, ami az ő életéből már akkorra kiveszett. Ezek a kölykök saját kiüresedett, boldogtalan, megcsömörlött életére emlékeztették, és milyen jó is volt ezt megbosszulni! Rettenetes zsarnokként lépkedni közöttük, lesújtani védekezésre képtelen lelkükre. Már nem érzett ilyesmit… Hova tűntek azok az évek? Elnyelte őket a múlt, elenyésztek, mint a tűzre vetett papírlap. De úgy tűnik, mégsem nyomtalanul.
– Peti… a Szegvári Peti… – nyögte. – Én… nem tudom, mit mondhatnék…
– Tudja… – köhintett Péter. – Azt hiszem, óriási elégtétel lenne, ha revansot vehetnék azokért a sötét hónapokért… De van valami, ami még ennél is nagyobb elégtétel számomra: ha felülemelkedek magán. – A kezét nyújtotta az öreg Hídvégi felé, aki nem tudta mit tegyen, végül nagy nehezen, porig sújtva elfogadta. – A személyzeti osztályon elintézik magával a formaságokat. Üdv a cégnél! Remélem, megtalálja majd a helyét. Ott lent az alagsorban csak gépek vannak, nem összetört szívű kisfiúk.

*

Az öreg olyan lassan lépdelt az utcán, hogy mások számára – ha észrevették volna – mozdulatlannak tetszett volna. De nem figyelt rá senki, és ő most kifejezett hálát érzett ezért. Valami szorította a torkát, csípte a szemét. Hol van már az a villamosmegálló? Mintha az menedéket nyújthatna a tomboló vihar elől! Ez elől semmi sem nyújthat menedéket, mert belül dúl és söpör el mindent. Hídvégi sós ízt érzett a szájában, és ráébredt, hogy könnyezik.
Péter az ablakból figyelte távolodó alakját, de ő nem sírt. Péter soha sem sírt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.