Sienna Cole: A nap, amikor nem készítettem reggelit

A haja olyan volt, mint a benzinfüsttel szennyezett hó. Az arca, mint egy százmillió éves hegység: szédítően mély kanyonok és magasba törő hegyormok párharca. A háta, mint egy C betű, ahogy előregörnyedt a fotelben. Nem emlékeztem a szeme színére. Talán tengerkék, talán mohazöld… Elrejtette az ablakon betörő reggeli nap fényét visszatükröző szemüveg. Kezében szélesen kitárva az újság; remegő kezében olyan hangot adott, mint az őszi falevelek, mikor végiggereblyézi őket a szél. Olvasott. Lebiggyedő ajka lomhán követte a gondolatban kiejtett szavak folyamát, és néha felmordult, vagy halk kuncogást hallatott. Valami felkavarta, valami egy pillanatra kirántotta csendes, erőtlen apátiájából, és azzal a röpke, sóhajnyi érzéssel töltötte el, hogy valami fontosnak a részesévé vált.

[…]

Sienna Cole: A fal másik oldalán

Az idő lábatlan torzóként hevert, és a mozdulatlanságban vaskos emléktornyokká merevedtek a hangok is. A némaság igenis tapintható: hatalmas, sötét teste, durva, érdes textúrája van. Alattomos lény: először megnyugtat, magához ölel, mint az elárvult fűszálat a nap, majd betakar sűrű szövésű, puha takarójával, befurakszik a pórusaidon, a csontjaid kemény védőbástyáin át a legbensőbb lényedig, és mikor részeddé vált, lassan, észrevétlenül megfojt. Milyen kellemes a csönd ígérete, mikor az élet ezerféle kusza zaja tör rád minden pillanatban, s nem csillapodik egy percre sem. Még éjjel is hallod a morajlást, a sorsok kerekeinek kattogását-csikorgását, ahogy tovagördülnek, hangok porszemeinek millióit verve fel maguk körül. Nem, elég! Te nem akarsz hallani többé, behúzod az ablakot, bezárod az ajtót, és belesüppedsz a puha, meleg némaságba. Mintha kiszakítottál volna egy darabot az univerzumból.

[…]

Laura Porter: Éden és Pokol

Imádta a kertet. Az égig érő platán árnyai között játszó, pajkos napsugár megnyugtatta és elringatta. A virágillattól nehéz, parfümös szellő pedig altatószérumként repítette a nyugalom és béke képzeletbeli földjére. Ez volt az utolsó menedékhely, egy kis éden.

Idegenek nem jártak ide; nem tehette be csak úgy bármiféle halandó a lábát, hiszen akkor megtörne a varázsa. A fák is tudták, hogy csak olyanokra hajtják az ágaikat, akik megérdemlik. A bokrok sértődötten húzták bozótjuk közé csontos gyümölcseiket, amikor arra méltatlan kéz nyúlt feléjük. Ritkán történt olyan, hogy kívülálló lépett be, és olyankor egészen morcos arcot vágott az egyébként kacér és kedves növényzet.

Ő már látta, hogy a férfi érkezésére bezárkózik minden, kiélezi fuvallatait a szél, hátat fordít a nap és magára rántja felhőköntösét, mint egy sértett díva, akire rátörtek az öltözőjében. Senki nem vette észre ezeket az apró változásokat, de mégis, mindenki tudta, hogy ez a kert különleges, csak a lelkéhez tartozó kulcsot nem találták. De ő… neki nagy érzéke volt az ilyesmihez, beszélt hozzá minden, ami élő és ártatlan. Hangok nélküli nyelv volt, sokkal kifinomultabb, mint néhány körmondat egymásutánja, amit az emberek „beszélgetésnek” neveznek.

[…]